Élete volt a tánc, a színpad

– Ötéves koromban a népiskolánál kezdtem balettezni, hogy hátha helyrejön a gerincferdülésem. Nagyon megszerettem. Egy oktatómtól tudtam meg, hogy Kolozsváron van profi iskola is. Így kerültem tízévesen Kolozsvárra a balettintézetbe, ott érettségiztem, majd a Pécsi Baletthez kaptam szerződést. Ez volt a szakmám, ebből éltem, de sajnos sérülés miatt eltiltottak a balettől az orvosok. Nem volt könnyű, nem tudtam azonnal abbahagyni, még három évet kínlódtam, de már nem Pécsen, hanem Brassóban. Amikor szembesültem azzal, hogy le kell mondani a táncról, beiratkoztam a George Baritiu Egyetem turisztika szakára. Érdekes volt kikerülni a művészvilágból, bekerülni a mindennapokba, ahol mindenki a pénzt hajszolja. Mi nem abban éltünk. El akartam szakadni a tánctól, de hiányzott, ezért arra gondoltam, a munkahelyem mellett elindítok két csoportot, hogy én is mozogjak. Hatalmas szerencsém volt, hirtelen sok csoportom lett. Ezt hozta az élet. Örülök neki, mert most csak ezzel foglalkozom. Kezdetben nehéz volt, hiszen tanítani nem ugyanaz, mint a színpadon táncolni, de megelégszem azzal, hogy a gyerekeknek átadom, amit tudok.

– Sem a szüleinek, sem önnek nem lehetett könnyű, amikor Kolozsvárt választotta tízévesen.

– Most, harmincéves fejjel jöttem rá, hogy a szüleim mekkora áldozatot hoztak, és milyen önzetlenek voltak. Most hallom azt is, hogy mennyit szenvedtek. Nekem nincs gyerekem, de látom, hogy a szülők nem akarják elengedni őket. Én is fedeztem fel igen tehetséges gyerekeket, de szüleik nem engedték el maguk mellől. Negyedik osztályt fejeztem be, amikor nyáron elvittek, hogy mutassák meg Kolozsváron az iskolát. Először a bentlakást néztük meg, volt ott minden, rácsok az ablakon, vaságyak, de amikor megláttam a balettiskolában a hatalmas termet, megfogtam a korlátot, és azt mondtam, igen, én ide akarok jönni. Ők talán még akkor is reménykedtek, hogy a gerincferdülésem miatt nem vesznek fel, végül több mint száz gyerek közül harmadiknak jutottam be. Az orvosi vizsgálaton az orvos megnézte mindenkinek a gerincét, csak nekem nem, megsimogatta az arcomat, és lépett is a következőhöz. Ennek így kellett történnie. Nagyon boldog voltam, a szüleim sírtak. Nehéz volt, nem is annyira fizikailag, hanem pszichésen. Már kicsi korunkban szembesültünk az irigységgel, versenyeken arra is volt példa, hogy a bukaresti táncosok – nagy volt Kolozsvár és Bukarest között a versengés – meglöktek a lépcsőn. Elég durva ez a harc. Gyermekfejjel azt is nehéz volt megérteni, hogy a barátnővel egy szerep miatt össze lehet veszni. Ugyanakkor nagy volt a szigorúság is, kemény volt az élet az intézetben. A balettmesternőm például nem azt mondta, hogy le kellene egy kicsit fogyni, hanem hogy úgy nézek ki, mint egy tehén. Egy kamasznak ezt nehéz feldolgozni. Hazajöttem, egész nyáron fogyókúráztam, s mikor visszamentem, rám nézett, és megjegyezte, jó sokat ettél a nyáron.

– Hogy került Pécsre?

– Kolozsvárra jött a pécsi igazgató, fiúkat keresett az együttesébe. Én éppen akkor töltöttem be a 18. évet, azt ünnepeltük. Másnap reggel hívott az igazgatónő, hogy menjek be az intézetbe, mert Pécsen felmondott egy lány. Bementem, rám nézett az igazgató, és ideadta a szerződést. Meg sem nézte, mit tudok. Három évet voltam a Pécsi Balettnél, amely Magyarországon egy jó együttesnek számít. Egyébként tizenkettedik osztály végén felvettek a konstancai baletthez, de persze, hogy Pécset választottam.

– Milyen volt az a három, Pécsen töltött év?

– Nehéz, de talán a legszebb. Három év alatt annyit tanultam , mint más tíz év alatt Romániában. Ott nem volt meg a rosszaság, az irigység, amivel itthon szembesültem. Meglepett, hogy az idősebbek – ami ebben a szakmában 30-35 éves kort jelent – nagyon segítették a fiatalokat, amire itthon nincs példa. Itt, ha valaki ötvenéves, akkor is elöl akar lenni. Nehéz volt, mert én az iskolában klasszikus balettet tanultam, Pécsen pedig dzsessz-, meg kortárs balettet táncoltak. Igazából az első év azzal telt, hogy barátkoztam a táncstílussal. Nagyon jó volt a társulat, rengeteget segítettek, szeretett nagyon az igazgató. Ott meg tudtam élni a keresetemből, igaz, sokat is dolgoztunk. Hétfőnként volt szabadnapunk, akkor Budapesten léptünk fel. Nehéz, fárasztó volt, valószínű, ezért is sérültem le.

– Mi történt?

– Elejtettek a próbán, a gerincemet beleütöttem egy asztal szélébe, a csigolyám megsérült. Ezt követően még fél évet kínlódtam, reggel nyolckor orvosoknál kezdtem, tízkor mentem a színházba. Lehet, hogy fizikailag bírtam volna, de féltem, hogy veszélyes, nem mertem kockáztatni. Az igazgató mindig azt mondogatta, csak akkor enged el, ha saját temetésünkre megyünk, nem lehetett hiányozni, betegeskedni. Tudtam, jobb, ha eljövök, mert ha még egy évet maradok, biztos, találtak volna valami más feladatot számomra. Vártak nagyon Kolozsváron, de úgy éreztem, messze van, ha úgy is abba kell hagyni, legyek közelebb a szülővárosomhoz... Így esett a választás Brassóra, ahol vezető szólista lettem. Nem a legjobb együttes az országban, de ott van Románia egyik legjobb balettmestere, ő volt a táncpartnerem is, rengeteget tanultam tőle. Nem ez volt az álmom. Nem Brassó, hanem egy nagyobb színház valahol a világban. Még Magyarországon sem álltam volna meg.

– Nehéz lehetett feldolgozni...

– Karrierem csúcsán kellett abbahagyni a balettet. Most már belenyugodtam, de sok időbe telt, mert nemcsak a szakmám, hanem a szenvedélyem is volt. Brassó azért is jó volt, mert visszavett kicsit a lelkesedésemből. Más volt a mentalitás. Vicces volt, mert ott vezető szólistaként főszerepeket táncoltam, de az albérletemet nem tudtam kifizetni. Pécsen nem voltam vezető szólista a szerződésben, de ha látták, hogy képes voltam egy szerepre, megadták a lehetőséget. Ezért táncoltam főszerepet Pécsen is. Mikor Brassóba kerültem, a vezető szólista egy harmincéves nő volt, akitől tulajdonképpen elvettem a szerepeket, nagyon nehéz volt szembesülni a rosszindulatával. Ezek letörtek. Végül is már úgy mentem Brassóba, hogy a karriernek vége, és erre kell felkészülni. Most azt mondom, jobb, hogy így történt. Szörnyű megélni, hogy öregszel, akarod és tudod is, mit kell tenned, de a tested nem engedni.

– Milyen érzés színpadon lenni?

– Elmondani sem lehet. Nem is tudom semmihez hasonlítani. Igazából ez hiányzik, a színpad, a reflektorfények, a turnék. Más világ. Nem is tudom, hogy a színpadon magamnál vagyok-e. Amikor elkezdtem tanítani, és a gyerekekkel megvolt az első előadásunk, furcsán hangzik, irigyeltem őket. Főleg a tapsnál. Hiányzik, hogy elöl legyek, hogy engem tapsoljanak. A színpad egy külön fogalom, sehol máshol nem élheted át azt.

– Most a tanítványai vannak a színpadon.

– Naponta háromtól kilencig oktatok gyerekeket, felnőtteket. Az első kurzusra harminc gyerek jött, ma már több mint százan vannak. Nem is akartam ezt, Isten adta “erőszakkal”. Eszem ágában nem volt felnőtteknek balettet tartani, ez is véletlenül alakult. Hastáncos csapatnak kértek, tartsak néhány balettórát. Klasszikus balettel kezdtük, de áttértünk dezsesszbalettre. Ennek már öt éve. Imádom őket. Rengeteget fejlődtek, nem hiszem el, hogy ebben a korban ennyit lehet fejlődni. Látom őket az utcán, annyira más a tartásuk, az izomzatuk, a mozgásuk.

– Tulajdonképpen ez az, amiért jó a gyerekeknek is a balett...

– A legfontosabb a testtartás, a nőiesség. Ez sokat számít a mai világban, amikor a deszkás cipő a divat. Az órákon a gyermek megtanulja a fegyelmet, a pontosságot, a csapatmunkát is. Próbálom nevelni is őket, meg a mozgás sokat számít. Megtanulnak kitartók lenni. Évente két eladásunk van, arra készülünk, így van elégtétel is. Tartok hip-hopot is, mert arra is van igény. Egyébként idéntől a műkorcsolyásoknak tartok balettórát.

– Mi lesz Tóth Larisával mondjuk úgy tíz év múlva?

– Karrierista voltam, de változott, ma már hajlok a családalapítás felé. Úgy érzem, a táncstúdiómat nem tudom ennél tovább fejleszteni. Több gyereket nem tudok tanítani, mert nincs időm. Ha így marad minden, ez is jó. Szeretnék gyereket is, ez a legnagyobb kihívás számomra, hogy összehangoljam a családalapítást a tánccal. Eddig minden olyan szerencsésen alakult az életemben, biztos, ez is sikerülni fog.

– Hogy van a hátgerince?

– Ha megerőltetem, fáj. Megtanultam együtt élni a fájdalommal, kezelni, óvni magam. Most már tudok úgy táncolni, hogy azt a részt nem erőltetem meg. Ez jó. De ha elkap a hév, akkor másnap megérzem.