Együtt lenni szeretetben

Ibolya, mint minden családban az édesanyák, a hétköznapokban is, de főleg az ünnepi készülődésben a mozgatórugó, a történések „lelke”. Bár mint mondja, régen, amikor a gyerekeik kicsik voltak, másképp készültek a karácsonyra, más volt az adventi készülődés hangulata is. Most, hogy a gyerekek kirepültek, és férjével ketten maradtak a házban, kicsit „csendesebbek” a mindennapok, ám karácsonyra mindenki hazatér.

Lemondás, készülődés, várakozás

„Mivel én vallásos családban nevelkedtem – édesapám testvére pap volt, és a férjem testvére is pap –, nekem már advent első vasárnapjától megkezdődik a karácsonyra való készülés. Minden adventi vasárnap elmegyek a templomba, részt veszek a rorátékon is. Minden adventi vasárnapon elhatározok valamit, hogy azon a héten vagy lemondok valamiről a más javára, vagy pedig valami olyat teszek, amit máskor nem. Úgy érzem, hogy ez lelkileg felemel, egész másként élem meg ezt az időszakot. Nálunk nem az a legfontosabb, hogy kinek mit adunk a családban, hanem hogy együtt legyünk. Mindig úgy próbáltuk megoldani az ajándékozást, hogy ne a csomag legyen a legfontosabb, hanem az ajándékozott. Az év bármelyik napján ajándékozhatunk egymásnak, de ha ebben az időszakban csak erre fordítjuk a figyelmet, rontja az ünnep mélységét. A családomnak nemcsak ebből áll az adventi készülődés. Nem számít az, hogy 93 éves nagytata az illető vagy éppen gyerek, mindenki valamilyen formában, főleg lelkiekben készül a karácsonyra” – mesélte az adventi készülődésről a családanya.

A Gábor családban, miután a szentmiséről hazatérnek, megbeszélik, hogy a következő hétre mit kaptak a prédikációból. „Ez így van évek óta, nemcsak az adventi időszakban, hanem egész évben. Ákos fiam a gyulafehérvári Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Középiskolába jár, most tizenegyedikes. Minden héten felhívott és elmondta, hogy azon a héten mit kapott az adventben, a Jóisten őt mire irányította. Ez nagyon tetszett nekem. Ez az első év, amikor ezt tette. Soha nem gondoltam, hogy ilyen mély érzelmei vannak, ez nagyon meghatott. Elmesélte, hogy a roráték milyenek náluk, és hogy mi ragadta meg azon a héten, illetve ő mivel készül. Egyik nap elmondta, hogy az egyik barátjának nem volt valamije, és ő odaadta neki. Mondtam neki, hogy jól tette, mert ő e nélkül tud élni, de valószínű, hogy a barátjának fontos volt. Ez is egy lemondás, egy készülődés, várakozás.”

Népes család az asztal körül

Ibolyáéknak két gyerekük van, lányuk, Melinda Nagyváradon tanul orgona, klarinét és pedagógia szakon. A 93 éves apósával és a 85 éves anyósával egy udvarban laknak. Természetesen az ünnepi asztalnál számukra is terítenek. „Ott van még édesanyám is, aki 78 éves, és egyedül él. Meghívjuk mindig a férjem testvérét, a pap bácsit is. A rokonságunkban elég sokan egyedül élik a mindennapjaikat, ünnepi alkalmakkor mindnyájukat meghívjuk, mert egyedül élni nem könnyű, főleg ilyenkor. Az ünnepi asztalnál így tizenvalahányan vagyunk. Elég gazdag a családunk ilyen szempontból, örvendünk neki. Úgy érzem, ez nekem nem fáradtság, hanem a Jóistentől egy külön szeretet, hogy ennyi ember körülvehet.  

Kemencében sütött finomságok

Az asztalról ilyenkor nem hiányozhat a diós, mákos bejgli és a házi kenyér, amelyek mindig kemencében sülnek meg. „Azért évről évre próbálom változatossá tenni, mivelhogy én hívom meg ezeket az embereket. Most van a disznóvágások ideje is, ilyenkor ezek a finomságok, amiket szintén a kemencében sütök meg. A töltött káposztát szeretem cserépfazékban megfőzni, főleg, amikor ilyen nagy családnak főzök, mert az asztalnál ülők mind az én családom, és ilyenkor az ételnek az íze is másabb. Sokszor elmondják az idősek, hogy nagycsaládban nőttek fel, és valahogy az ünnepekkor az ételnek is másabb volt az íze. A sok embert az asztal egybehozza, ott csodálatos dolgok történnek. Én elég sokszor terítek nagy asztalt, és olyan dolgok történnek ott, és olyanokat mondanak el az idősebbek, hogy azt máshol nem lehet hallani, azok ott kell megtörténjenek” – mondta Ibolya mosolyogva. Majd visszatérve a sütés-főzésre még hozzátette, a húsokat mindig Ádám és Éva napján este süti meg. „De a húsból nem eszünk, csak amikor az éjféli szentmiséről hazamegyünk. Szüleim azt tanították nekem, hogy ez Mária radinája. Addig egyáltalán nem eszünk húst azon a napon. Aztán amikor mindenki asztalhoz ül, akkor lehet enni a kolbászból, véreshurkából, a sültekből, amit tormával, céklával fogyasztunk. Ez így van évek óta nálunk.”  

Előkészületek

A karácsonyi sütés-főzést egy-két nappal korábban szokta elvégezni Gáborné. „Szokott segíteni a leányom is. A töltött káposztát előtte egy nappal készítem össze, a bejglit szintén akkor sütöm meg, hogy ne maradjon minden arra a napra. Akkor már legyen együtt a család, hogy közösen készüljünk a szentestére. De azelőtt az adventi estéken megtörjük a diót, ezt szintén közösen szoktuk. Most a férjemmel ketten csináltuk, mert ugye ő van itthon, a mákdarálást szintén ő szokta elvégezni. Ezeket mind előkészítjük. Több alkalommal éjszaka sütöm a kenyeret, és amikor karácsonyra kenyeret sütök, sokszor elgondolkozok, hogy Istenem, vajon minden embernek jut-e egy meleg étel, egy szelet kenyér. És hogy ez milyen nagy dolog, addig fel sem fogjuk, amíg van.”

Ádám-Éva napja

„Ilyenkor mindig közösek az étkezések, és különleges asztali áldásokat szoktunk végezni, mindig mást és mást. A karácsonyfát aznap állítjuk fel, közösen szoktuk megrakni. Az időseket nem rángatjuk ebbe bele, de amikor kész van, örömmel jönnek ők is át. Amint már mondtam, nem az a legfontosabb, hogy mi az ajándék a fa alatt. Talán így voltunk tanítva, így neveltek a szüleink, nekünk az a legfontosabb, hogy minél többen legyünk a karácsonyfa körül, egymást lássuk és együtt lehessünk. A gyermekek is készülnek valami meglepetéssel nekünk egy ideje, a kis félretett pénzükből. Ők is lemondanak valamiről ezért. Szokták mondani, hogy jaj, édesanyám, nem olyan nagy ez az ajándék. De mindig mondom nekik, hogy ti vagytok a legnagyobb ajándék nekünk. Aztán, miután megraktuk a fát, akiket meghívtunk a karácsonyi ebédhez, mind ott vannak a karácsonyfa körül, mert mindenkinek egy kicsi meglepetés kerül a fa alá. Meggyújtjuk a gyertyákat, a fára is szoktunk tenni. És akkor már olyan ünnepi hangulat kezd lenni, ez már délután, az estéli órákban történik meg. Édesapám ilyenkor mindenkinek a homlokára rajzolt egy keresztet, atyai áldásként-e, nem tudom, de ez olyan emlékezetes maradt. Este mindenki megy az éjféli szentmisére. Úgy érezzük, hogy nekünk ott kell lenni. Gyermekkoromban az első ének, amit megtanultam, a Mennyből az angyal volt” – emlékezett vissza. Eszébe jutott az is, hogy gyermekkorában egyszer megtalálta az édesanyját, amint elbújva kötötte nekik a sapkát karácsonyra.

„Én kérdeztem, hogy az kinek van, és szegény nagy meglepődve azt sem tudta, mit mondjon, mert én azt nem kellett volna lássam. Visszatérve, karácsony napján is meghívjuk a családtagokat az ebédre. a gyertya az asztalról nem maradhat el, az a világosság, az a melegség mindig megvan. De más ünnepekkor is ez a népesebb család itt van. Sokszor elmondják, akik egyedül élnek, hogy az év minden napja nehéz, de az ünnepek talán a legnehezebbek. Ezért próbáljuk mi is pótolni a pótolhatatlant”.

A beszélgetés végén megkérdeztük, hogy mit kíván Ibolya családjának az új esztendőre. „A családomnak azt, hogy mindig együtt legyünk ebben a szeretetben, amiben ma vagyunk. Maradjon így minden, ahogy most van! És az embereknek azt, hogy szeressék a Jóistent és egymást, mert ez a legfontosabb. Erre épül minden.”