A kommunizmusból a szabad világba

Egy borongós tavaszi reggelen fogadott Miklós Tibor csíkszeredai házában, ahol egy gőzölgő forró kávé mellett beszélgettünk, felelevenítve az egykori emlékeket.

Tiltakozó levél a diktatúra ellen

Miklós Tibor 1951-ben született Csíkszentgyörgyön. Édesapja, Miklós Károly tanító volt, aki magyar katonaként került orosz hadifogságba, ahol négy évet raboskodott. Hazakerülve munkahelyét azért vesztette el, mert keresztet vetett, ráadásul 1968-tól folyamatosan zaklatták a családot egy, a kommunista diktatúra ellen megfogalmazott tiltakozó levél miatt. Így édesanyjára, Miklós Annára – aki egy ügyes varrónő volt – hárult a családfenntartás feladata. Miklós Tibor legidősebb fiúként (hárman vannak testvérek) korán kivette részét a kenyérkeresésből. Érdekességként megemlítette, hogy az egyik nagyapja kulák, a másik pedig párttitkár volt.

A középiskolát Csíkszeredában a jelenlegi Márton Áron Gimnáziumban végezte, az egészségügyi technikumot pedig Székelyudvarhelyen, majd pedig Temesváron a közgazdasági egyetemet. Feleségével az életet a Bánság fővárosában kezdték, ahol megszületett első gyermekük is. 1980-ban költöztek Csíkszeredába. Miklós Tibor kezdetben az egészségügyben dolgozott, majd átkerült a Hargita Megyei Szövetkezetek Egyesületéhez, ahol a közélelmezéssel és turisztikával foglalkozott. Ezt követően a megyei tanács pénzügyi osztályához került.

Menekülés Nyugatra

„A vesszőfutásom magam és családom megmentéséért 1988 tavaszán kezdődött” – mutatott rá emlékeibe révedve Miklós Tibor. Elmesélte: „nehogy egy percre is elfelejtsem, hol élek, és ki az úr ebben az országban, katonai behívóval többhetes átképzésre behívtak a helyi rendőrség szekus osztályára, ahol véletlenül a tudtomra adták, hogy engedélyem nélkül átkutatták lakásomat. Nappalimban – ahová nem léphetett be akárki, ezt a szabályt még gyermekeim is tudták – több száz tiltott könyv volt, valamint a falon képek és festmények. Az apám zaklatásából, üldözéséből, az általam már Temesváron észlelt rendőrségi megfigyelésekből megértettem, hogy sorsomat eldöntötték, vagy önként megyek, vagy visznek. A brassói események miatt egyre többen szöktek át Magyarországra, ahonnan már nem toloncolták vissza a menekülteket. Feleségemmel útlevélért folyamodtunk, azzal a szándékkel, hogy hátha sikerül az egész családnak Nyugat-Németországba jutni. Nyárára mi szülők megkaptuk az útlevelet, de a gyerekek nem. Többször álltam sorba Bukarestben éjjel és nappal a francia és német vízumért, de csak a franciát sikerült megkapni. Közben a nyár egyre forróbb lett, az egyre több magyarországi menekült miatt a már kiadott útleveleket kérte vissza a milícia. A gyermekeket biztonságba helyeztük apósomékhoz, majd szeptember 18-án átléptük a magyar határt. A fél életünk biztonságban volt, viszont a másik fele, gyermekeink otthon maradtak” – elevenítette fel a zűrzavaros esztendőt Miklós.

Gondolatait továbbfűzve elmondta: „Budapesten, majd Bécsben is megpróbáltam német vízumot szerezni, de nem sikerült. Végül a Traiskirchenben lévő menekülttáborba kerültünk. Egy nap lemehettünk az udvarra, mert apácák látogatták meg a tábort. Egy kicsi, sovány, ezerráncú volt a főnökük, aki mindenkit szeretettel arcon csókolt, megáldott, majd mindenkinek adott egy pici olvasót. Akkor tudtuk meg, hogy a világhírű, később boldoggá avatott Teréz anya volt ő. Egy másik kedves emlék az a tisztelet, amivel az osztrákok az ’56-os magyarokra emlékeztek. Az akkori menekültek falra írt üzeneteit nem meszelték le, így azokat olvasgatva magunkra, a mi gondjainkra ismertünk. Az egyik felirat ez volt: aki nem tud lehajolni, az fölegyenesedni sem fog.”     

Miklós Tibor feleségével még azon az őszön kikerült a táborból, és egy őrvidéki településen (Pottendorf) egy szőlősgazdánál kapott munkát. Már decemberben a házaspár megkapta a menedékjogot, így \'89 januárjától Miklós Tibor egy bevásárlóközpontban kezdhetett el dolgozni eladóként. Meghatódottan mesélte el, hogy az áruház az ő tiszteletére kitette a magyar zászlót, és kiírták: „Magyarul is beszélünk”. Akkoriban nagyon sokan jártak át Magyarországról Ausztriába bevásárolni. \'89 áprilisában a gyermekeknek is sikerült kijutniuk Ausztriába, így újra együtt lehetett a család.  

Visszatérés

Érdekességként megjegyezte, hogy 1990-ben Balatonendréden vásárolt egy kisebb telket, amire egy házat is építtetett, viszont csak huszonkét esztendő után, tavaly tudta a nevére íratni, amikor is magyar állampolgár lett.

Székelyföldre 1994-ben vállalkozóként tért vissza. Ezt a tevékenységét az ezredfordulóig űzte, 2001-től a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság könyvvizsgálójaként dolgozik. Szabadidejében írogat. Emlékeit igyekszik papírra vetni, hogy tapasztalatai és a múlt egy szelete megmaradjon az utókor számára.