A jövőt itthon kell keresni

„2002-ben Dubaj már javában fejlődött, de még nem voltak készen a most már híressé vált épületek. Turistaként kezdtem munkát keresni, először a szokásos módon az újsághirdetéseket néztem, küldtem az önéletrajzomat mindenfelé, menet közben pedig meg kellett tanulnom angolul is. Ahogy fogyott a pénzem, és már csak a fénymásolásra tellett, gyalog mentem végig a városon, és irodaépületekbe adtam be az önéletrajzomat. Ez sem jött be, és már csak két hét volt a vízum lejártáig, így hirdetést adtam fel az egyik helyi újságba, hogy mindenre képes fiatalember munkát keres – persze ez sem jött be. Aztán ráébredtem, hogy itthon is az ember főleg ismerősökön keresztül próbál elhelyezkedni, de mivel ott nem volt ismerősöm, az esélytelenek bátorságával belecsaptam a közepébe. Elkezdtem arab kávézókba járni, ott töltöttem a napot, és próbáltam ismerkedni. Szerencsém volt, mert a harmadik napon, amikor az utolsó, gondosan félretett filléreimet éltem fel, megismerkedtem egy jordániai és egy palesztin mérnökkel, akik Jászvásáron végezték az egyetemet. Kiderült, hogy építőipari cégük van, és ha egy nagyobb munkát jóváhagynak, talán szükségük lesz valakire. Négy nap múlva hívtak is, hogy másnap kezdhetek. Járdát kellett építeni Abu Dhabi vezetője, Sheikh Zayed egyik palotájában Al Ainban, úgy százötven kilométerre Dubajtól, a sivatagban” – emlékezett vissza első külföldi munkakeresésére Csongor.

Természetesen nem ment minden simán, menet közben is számtalan hidegzuhany érte a munkáltató részéről. „A helyi sajátosságoknak köszönhető, hogy ha valaki neked munkavízumot biztosít, akkor gyakorlatilag a szponzorod lesz, és nem tudsz mit tenni, a szerződést vagy kitöltöd, vagy kitilthatnak az országból. Az ország törvényei nem a munkavállalót védik, hanem a munkaadót.” Nevetve mesélte, hogy szállása épp egy mecset szomszédságában volt és minden hajnalban a müezzin nem éppen lágy hangja ébresztette. „Egy jó évig ott kellett lennem, dolgoztam mindenfélét, lassan eljutottam odáig, hogy már nem művezető voltam, hanem felügyelő, később almérnöknek tituláltak. Az európai bőrszínem – ahol le nem égtem – végül is jól jött a főnököknek, amikor mentek tárgyalni valahová, elvittek engem is, mint egy »szakértőt«, bár akkor még csak hümmögtem, okosan néztem és bólogattam. Aztán mikor már tudtam annyira angolul, bele is szóltam a beszélgetésbe. Nehezen, de eltelt az első év. Tévém nem volt, dolgoztam, olvastam, görkorcsolyáztam, bringáztam.”

Vidám évek

Csongor ezt követően egy vidámparkban kezdett dolgozni, először a játékok működtetésével kapcsolatos feladatok tartoztak hozzá, aztán a marketing is, bulikat, rendezvényeket szervezett. A Közel-Kelet első gördeszkaparkja is nevéhez fűződik, újságok cikkeztek megvalósításairól. A kinti magyaroknak is iránytű tudott lenni, számos fórumon segítette tanácsokkal a kitelepedni vágyókat, vagy készítette elő kimenetelüket. Baráti körük hatalmasra duzzadt az évek folyamán. Igen, „körük”, mert ez idő alatt ismerkedett meg Magdival, aki Székelyudvarhelyről ment ki Dubajba, és akivel a későbbiekben össze is kötötte életét. „Erdélyi sajátosságunk közé tartozik, hogy emberek vegyenek körül, és közösségben éljünk. A kivándorolni szándékozó embereket segítettük, és folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, aztán elkezdtünk rendezvényeket szervezni, kirándulásokat, gulyáspartikat, a magyar történelem neves dátumaihoz kapcsolódó megemlékezéseket stb., létrehoztunk egy levelezőlistát az emirátusi magyaroknak, amely felduzzadt öt-hatszáz főre. Tudtunk egymásról,beszélgettünk, találkoztunk, születésnapokra, bulikra hívtak. Immár nem voltunk egyedül.”

Zajlott az élet

Főnöke hirtelen halála, átszervezés és egy sajnálatos motorbaleset után – egy régi álma vált valóra, amikor megvásárolhatta a Harley Davidsont, és éjjelente motorozhatott –, melynek következtében hónapokig ágyhoz volt kötve, ismét a munkakeresés nehéz fázisa következett. Mankóval járt interjúkra, amelyeken általában nemet mondtak. Végül egy belsőépítészeti kivitelezéssel foglalkozó cégnél előlegezték meg neki a bizalmat. „2004-ben junior projektmenedzserként alkalmaztak. Akkor az irodákban dolgozott húsz ember, a gyárban és építőtelepen 70-80 munkás. Aztán ezzel a céggel profilváltás után, luxusüzletek építésére szakosodva eljutottunk oda, hogy gyakorlatilag Dubaj összes bevásárlóközpontjában dolgoztunk, és amikor eljöttem immár a szamárlétra felső fokaira kerülve, 600 ember volt a gyárakban és építőtelepen, további száz az irodákban. Az volt a legérdekesebb, hogy az egész városban dolgoztam, mindenhol, ahol eljárok Dubajban, ott van a kezem nyoma, és ez jó érzés.”

A döntés

A beszélgetés ezen pontján óhatatlanul fel kellett tennünk a kérdést, hogy a viszonylagos jólétből mégis miért kívánkoztak haza. „Amikor az ember külföldön él, főleg, ahol mi voltunk, minden más: meg kell felelni bizonyos előírásoknak, standardoknak, írott vagy íratlan szabályoknak. Tehát az, hogy jól keresel, nem minden esetben igaz. A kiadások óriásiak, épp azért, mert meg kell felelned. Mert nagy autód kell legyen, mert nagy házban kell lakjál, tehát óhatatlanul belekerülsz egy olyan csapdába, ahonnan nagyon nehéz kirobbanni. Mi ezt megpróbáltuk elkerülni, például igyekeztünk nem magas költségű lakásokat bérelni. Mindketten azért mentünk oda, hogy kipróbáljuk magunkat, illetve hogy világot lássunk. És ezt is tettük: összejártuk a környező országokat, utaztunk, felfedeztünk, búvárkodtunk, hajókáztunk. Egy idő után ez valahogy kevésnek bizonyult, és amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, feltevődött a kérdés, hogy akkor mit szeretnénk, hová tervezzük az életünket. Egyikünk életcélja sem az volt, hogy ott éljünk. Mindkettőnknek fontosak a szülők és az, ahonnan elmentünk, és tulajdonképpen akkor éreztük magunkat a legjobban, amikor egy évben egyszer hazajöttünk egy rövid vakációra, így egyértelműen az volt a döntésünk, hogy inkább itthonra összpontosítunk.”

Időközben megszületett kisfiuk, Attila, így gyorsan döntöttek, hisz neki mindenképpen egy stabil kiindulópontot akartak biztosítani. „Szerettük volna itthon keresni a jövőnket, emellett meg itt vannak a szüleink, akik most már ránk számítanak, szükségük van a személyes jelenlétünkre.” Dubajban számolták a napokat, hogy mikor tudnak eljönni, mert nem volt egyszerű a munkaszerződést felmondani, a rendszerből nehéz volt kitörni. Végül a kis család 2011. július elsején érkezett haza, két bőrönddel és egy babaszékkel.  

Itthoni benyomások

Nem volt nehéz visszailleszkedni, hisz az évek során folyamatosan tartották a kapcsolatot az itthoniakkal, a családtagokkal napi szinten leveleztek vagy beszéltek. (Erről bővebben Csongor és édesanyja, Váli Éva Dubaj, ahol a madár is izzad című könyvében olvashatnak.) „Nagyon sok embert hívtunk meg magunkhoz látogatóba, így kapcsolatban maradtunk az otthoniakkal, emellett persze az internet is csökkentett a távolságon, hisz az utóbbi években minden elérhető volt, már működött a Székelyhon oldal is, voltak ismereteink a helyi valóságról. Ott kint csak mi magunk voltunk, hát ennél nehezebb nem lehet itthon sem – gondoltuk. Amivel abszolút nem foglalkoztunk kint, az a politika, mert nem demokrácia van ott, hanem egyfajta gazdasági diktatúra, ahol a sejk a nagyfőnök, és az történik, amit eldöntenek a vezetők. Mondhatni sokkal több közünk volt az itthoni eseményekhez. Ott mindig is külföldi leszel, sosem kapsz állampolgárságot. Emiatt viszonylag politikamentes életünk alakult ki, ezt itthon is próbáljuk tartani, amennyire lehet. Amit viszont fontosnak tartottunk ott és itthon is, azok az önszerveződések, civil kezdeményezések. Ezért is tettünk a kint élő magyarok összekapcsolásáért, még Dubajból kerestünk olyan itthoni szervezeteket, amelyekről úgy éreztük, hogy értéket képviselnek, szerepük és üzenetük van, és a közösségnek is fontosak. Így találkoztunk pl. a Csíki Anyák Egyesületével, állatvédőkkel stb. Amíg külföldön éltünk, nagyon sokat változott – és javára – a város és Hargita megye. Az emberek is változtak, akárcsak Szereda, látszik, milyen kemény munka van mögötte. Mi magunk is szeretnénk tevőlegesen hozzájárulni a további munkához, tapasztalatainkat hasznosítva. Mindenképpen azt akarjuk, hogy annak, aki a fő oka, hogy hazajöttünk, egy jó helye, jobb jövője legyen a világban. Ha kint maradunk, biztos, hogy fiunknak nagyon jó iskolája lett volna, és egy nagyon jó multikulturális közösségben tudott volna (valószínűleg jól) érvényesülni, ha ő is úgy akarta volna. Azon próbálunk a közeljövőben dolgozni, hogy egy hasonló alapot tudjunk neki itthon adni.”