Vécéművészet: egy nyilvános illemhely átmeneti metamorfózisa

Ugyanilyen öntudatlan vagy inkább mélyen bevésődött rutinnal kerüljük el a két rácsos lejárót is, ami a tér közepén, a járdaszigeten helyezkedik el. Megszoktuk, annyira, hogy, ha valaki megállítana és megkérdezné, hova vezet az a ráccsal bekerített, lánccal lezárt lejárat, mi is elcsodálkoznánk, hogy tényleg, hová is? És mióta is van itt? Mikor került ide, hiszen már ezer éve koptatjuk a teret, de eddig még soha nem vettük észre.

A tér története

Egy marosvásárhelyi legenda szerint a várból egykor titkos alagút vezetett le a térre, illetve egészen a Barátok templomáig, hogy ha menekülni kellett, akkor az ostromlók elől biztonságban kijuthassanak a vár lakói. Azonban a legenda csak egy városi legenda marad, a történészek alaptalannak tartják, az ásatások során nem találták nyomát a titkos alagútnak.

A Petőfi tér korábban Bem, illetve Kálvin nevét is viselte. A házaknak, amelyek körülölelik, külön-külön történetük van, mindegyik valamilyen érdekességet tudhat magáénak: a Haller-házban a Terényi-féle cukrászda vonzotta az édesszájúakat, a Csiki-ház, vagy ahogy sokáig emlegették: Bornemisza-ház előtt állt a távolsági buszok állomása, a plébánia egykori üzletsorában egy híres kalapkészítő műhely is működött, a sarkon állt az Európa kávéház, a Teleki-házhoz toldott épületben működött a Kispipa vendéglő. Az egykori Görög-házban alakult meg az első marosvásárhelyi takarékpénztár Knöpfler Vilmos orvos jóvoltából. Ott szállt meg az emeleten Petőfi Sándor, mielőtt elindult volna a végső csatába. A Bernády György egész alakos szobra mögötti Teleki-házban szállásolták el Bem tábornokot, aki állítólag megpróbálta lebeszélni a fiatal költőt, hogy elinduljon Segesvárra.

A terek átlényegülnek

Diana Gherendi éveken át itt vitte gyerekét iskolába. Amíg arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson, figyelte a teret. Az épületeket, a járdaszegélyt, a járdaszigetet és a lerácsozott lépcsőket. Még arra is időt szakított néha, hogy lehajoljon és bekukkintson az ablakon. Mert ahhoz kicsit le kell hajolni. Ahhoz már kíváncsinak kell lenni.

Amúgy is helyiséghiányos ez a város – gondolta. Vagy nem gazdálkodik észszerűen a helyiségeivel. Az alkotónak pedig térre van szüksége, helyre, hogy alkosson, és hogy kibontakozva megmutassa az alkotásait.

„Sokszor elmerengtem azon, mit lehetne kezdeni egy ilyen, nem túl nagy, de nem is túl kicsi térrel. Berendezni galériának, kifesteni, átalakítani, használni valamire. Évekig ezen törtem a fejem” – mesél Diana, aki az előző városvezetéshez több kérvényt is intézett, adják oda, használhassa művészi célokra, mert fantáziát lát benne, mert némi kreativitással kezdeni tudna valamit. „Soha nem kaptam választ. Se igent, se nemet. Mintha nem is kértem volna” – teszi hozzá.

Aztán megtörtént a vezetőségcsere, és Dianának megint eszébe jutott, itt egy új alkalom, új emberek a város élén, talán érdemes próbálkozni. És azonnal rátalált arra az emberre, aki igent mondott neki, és kisebb-nagyobb nehézségek, erőfeszítés, kínlódás árán sikerült kitakarítani, a felgyülemlett szemetet elhordatni, majd egy új alternatív galériát berendezni. Két hétre. A helyiségben se víz, se villany. És érthető, hogy fűtés sincs. Viszont annál nagyobb hideg van, és a falakból folyton alápergő por, homok. Tehát bent nem lehet sokáig tartózkodni, éppen annyi ideig, amíg az ember végignézi a „kiállítást”, amelyet két hét után Diana leszedett, a volt illemhelyre pedig visszatette a láncot és a lakatot. Egyelőre zárva marad. Nyárra viszont új álmok, tervek, ötletek várják, hogy megvalósulhassanak.

Street-art, vagyis utcaművészet

Napjainkban egyre gyakrabban találkozunk a street-art kifejezéssel, és aki nyitott szemmel jár, ennek a megnyilvánulásával is. Ez nem a falfirkákat jelöli vagy az épületek homlokzatát elrútító mázolmányokat, hanem hivatásos művészek által készített alkotásokat. Városi házfalakon, általában tűzfalakon, vagy egyéb hasonló felületeken jelennek meg ezek a falfestmények, amelyeket többnyire megrendelésre, vagy mindenképpen engedélyezve készítenek hivatásos művészek. Innovatív stíluságazat, amely gyönyörködtet, elgondolkodtat, öltözteti a csupasz falakat.

Diana Gherendi úgy jellemzi, hogy „egyelőre törékeny dinamika a Petőfi-téri egykori nyilvános vécé, kísérlet egy szokatlan tér újrakonfigurálására, ahol sok folyosót, beugrót, apró helyiséget, de egyfajta intimitást is talál a látogató”. Naná, ha itt nem, akkor hol – teszi fel a kérdést, hogy válaszoljon is rá: „A valóság és a tér elképzelt lehetőségeinek kutatása, hogy valami fenntarthatót találjunk jövőbeli projektek számára” – fogalmaz az alkotó, majd így folytatja: „Egy performance jellegű perspektíva, ami hosszabb idő alatt történik, miközben állandóan átdolgozza ezt a nem könnyen szelídíthető teret.

Az ókorban, a rómaiak által működtetett nyilvános illemhelyekről tudunk a legtöbbet, a régészeti feltárásoknak köszönhetően az ókori városok romjai között láthatók azok a latrinák, amelyek egyfajta teret adtak a polgároknak, hogy a szükségük végzésük közben is megvitassák a napi politikát vagy a piac kínálatát. Diocletianus császár idejében Rómában 144 nyilvános árnyékszék volt, amelyeket többnyire bérlők kezeltek. A közismert mondás is abból az időből származik: „A pénznek nincs szaga” – mondták, és bevezették a közvécék a megadóztatását.

A középkorban visszalépés történt ezen a téren. Majd következett az újkor, amikor Angliában feltalálták a ma is ismert vízöblítéses vécét, 1778-ban. A 00 számozás a 19. században született, amikor a szállodákban a lift vagy a lépcsőház mellett helyezték el a mellékhelyiségeket.

November 19. a WC világnapja. A szingapúri székhelyű WC Világszervezet (World Toilet Organization) nyilvánította annak.

Vásárhelyi (köz)vécé történet

Marosvásárhelyen Bernády György polgármestersége idejében, a 20. század eleji  városrendezési tervezés során épültek, jöttek létre a nyilvános illemhelyek. Benne volt a városiasítási törekvésben, hogy a köztisztaság megőrzése, a járványok megelőzése végett, a csatornázás és vízhálózat kiépítése mellett a város különböző forgalmas tereire vízöblítéses közvécéket építettek.

Az elején ezek a felszínen álló építmények voltak, amelyeket a város működtetett, és nyilvános árlejtésben (pályázaton) bérbe adta. A Szentgyörgy téren, a vártemplomhoz vezető lépcső mellett voltak például ilyen kis építmények, amelyeket egy újabb urbanisztikai törekvés során sorra-rendre lebontottak, és helyüket átvették a föld alatt kialakított illemhelyek. A Főtéren, a Kövesdombon, a Vársétányon, a Színház-tér alatti aluljáróban, a Petőfi téren működtek, de aztán idővel ezek is bezártak, évtizedek óta nincs nyilvános illemhelye Marosvásárhelynek.