Olyan vagyok, mint Trepljov

Már gyerekkoromban volt bennem egyféle kukucskálási mánia, és mindig olyan akartam lenni, mint mások. Mint például az idősebb barátom, akinek utánoztam a szokásait, az arcmozgását. Most is sokszor csinálom, hogy a környezetemből kiválasztok valakit, aki hasonlíthat ahhoz a szereplőhöz, akit éppen meg akarok formálni a színpadon. Sokkal könnyebb így, mert nem a nulláról indítom a figurát.

– A szüleid nem ijedtek meg, hogy nem agrármérnök, vagy tanár akarsz lenni?
– Apám talán nem is vette észre, anyám inkább érzékelte a vonzódásom. Később, amikor nagyobb lettem, versmondó versenyekre jártam, s anyám azt találta ki, hogy a szereplés előtt apámnak mondjam el a verset. Ha ő végig tudta ülni, akkor elvileg kétszáz ember előtt is felléphettem vele, addigra minden görcsömet levetkőztem. Apám ilyeneket mondott: „miért nem beszélsz a saját hangodon?” Sokszor most is előfordul, hogyha nem találom magam, ehhez a segédeszközhöz nyúlok. Közben eszembe jut, hogy sokkal jobb lesz, ha megkeresem a saját természetes hangomat.

– Mikor kezdett ez a játék élesre váltani, hiszen egyszer csak jött a pályaválasztás?
– A gimiben amatőr színjátszóztam, nagyon tetszett, társaságban voltam. A nővérem is ott játszott, Andi egyébként lehet, hogy sokkal jobb színész lett volna, mint én, mert gyönyörűen beszél.

– Honnan örököltétek a tehetséget?
– Nem tudtuk, hogy ez tehetség, csak érzékenyebbek voltunk talán az átlagosnál, anyámban is van ilyen érzékenység. A nagyszüleim pedig olyanok voltak, mint valami stand-up comedy-sek. Anyai nagyapám élvezett mindenből poént csinálni, apai nagyanyám pedig meg tudta nevettetni a falusiakat a történeteivel. Ült a konyha közepén, ment a szomszédolás, és ő mesélt. Remek megjegyzései, beszólásai voltak. Apám lobbanékonyságát is örököltem, ha színpadon ki kell borulni, van miből dolgoznom.

– Az egyetemen mi derült ki rólad először?
– Elsőben nem nagyon akartam semmit csinálni. Nekem úgy tűnt, hogy többen nagyon furcsán viselkednek, mindent szétlihegnek, és én szégyelltem magam, hogy erre nem vagyok képes. A mai napig úgy próbálok, hogy csak imbolygok jobbra, balra a színpadon, amíg valamit meg nem találok. Amíg meg nincs a mondat, előre-hátra hintázok, mint a kisgyerekek. A rendező mondja a magáét, hogy segítsen, és én hallom őt, de közben keresem a saját megoldásomat is.

– Mindig azonnal érted a rendező szándékát?
– Talán jó szimatom van ehhez, hogy megérezzem, mit akar a rendező.Van olyan, aki csak beszél, beszél, és látom, hogy maga se tudja, mit szeretne, de van olyan is, akitől mindent elfogadok, mert megtisztelve érzem magam, hogy segít, bízom benne, mert érzem, hogy hasonlókat gondol, mint én. Keresztes Attila például ilyen.

– A Sirályban Trepljov szerepét osztotta rád, úgy tűnik, nagyon megtalált ez a feladat. Van ehhez köze annak, hogy magad is írsz?
– Egy-egy Sirály előadás után másnap úgy érzem magam, mintha megvertek volna. De éppen ezért szeretem ezt a szerepet.

Annyira bánt, ha néha belebotlik a nyelvem a szövegbe. Emlékszem, másodéves voltam az egyetemen, amikor a Sirállyal dolgoztunk. Írtam egy naplót, amit most találtam meg nemrég. Én akkor nem játszottam benne, de azon töprengtem, hogy vajon mit csinálhat Trepljov, amikor nincs a színen? A féltékenységét a tónak mondja el? És vajon, hogy lövi le a sirályt? Néha úgy érzem, olyan vagyok, mint Trepljov. Én is írok, és én is háborgok magamban: miért nem az én kötetem jelenik meg, miért a másé?

– Már Rómeóként is nagy dinamikával dolgoztál, szereted az aktivitást a színpadon?
– Minden ifjú ember volt már szerelmes. Naivan, önfeledten szeretni, nem gondolni át előre a dolgokat, ami történik, az történik alapon a jelennek élni, az egy nagyon aktív állapot. Rómeóként ráadásul még sokkal fiatalabb is voltam. Nagyon szerettem és szeretek Porogi Dorkával dolgozni, de így utólag azt érzem, az előadás megformálásában lehettünk volna kicsit bátrabbak is. Rómeóban rengeteg szexualitás van – ez talán kicsit kimaradt az előadásból –, két kamasz, amint próbálgatja magát a szerelemben, ez fontos része a darabnak.

– Damis is érdekes figura volt a Tartuffe-ben, bár abban a szerepben éppen a lefojtott erők működtetése lehetett izgalmas feladat.
– Ott egy olyan család gyermeke vagyok, ahol semmi sincs rendben. Van egy őrületes apa, egy második feleség, és ott a két testvér, a helyzetektől teljesen megzavarva. Damis számomra egy nagyon kedves fiú, amolyan kicsit heroinfüggő. Egy olyan srác, aki imádja és utánozza az apját, meg akar neki felelni, miközben nagyon fél is tőle. Mint említettem, mindig személyes élményekből építkezem, ilyen párost is láttam már az életben.

– A nyugalom című előadás Fenyő elvtársa átütő volt, ott derült ki, hogy a groteszk előadásmódban is otthonosan mozogsz. Afrim mennyire volt ebben inspiráló?
– Ő nagyon különösen dolgozik, az előadást és a szereposztást a próbák közben alakítgatja, a munka elején még benne se voltam az előadásban.

s kiválasztott erre a szerepre. Magyar párttitkárokat nem ismertem, de ma is találkozhatok ilyen nyakkendős hatalmaskodó, kegyetlen személyekkel, ha bemegyek egy hivatalba.

– És A játszma vége Clovja milyen kihívás volt?
– Tompa Gáborral nagyon szerettem dolgozni. Egyetemes tudással bíró mester, valószínű az abszurdról is csak kevesen tudnak annyit, mint ő. Ráadásul nagy türelme van, és amit kér, arról mindent tud, és pontosan el is mondja. A színészt nagyon jól tudja megközelíteni. Rólam például tudta, hogy verseket is írok, úgy segített, hogy egyszer leírta nekem, hogy hogyan „tördeljem”az előadásban a szövegemet.

Beszélt a halálról, az elmúláshoz való viszonyáról, arról, hogy tudjunk méltósággal elbúcsúzni. Ilyen mondatokat nem minden nap hall az ember. Számomra a szavaknak erejük van, ha valaki ilyen tömören és pontosan tud fogalmazni, akkor azt érzem, hogy vele lehet menni. Keresztes is Tompa tanítvány, valószínűleg azért tudok vele is ilyen jól dolgozni. Ő is valamiről beszélni szeretne, szerinte a színház sok kérdésünkre ad választ.

– A színházi szerepek közötti lét mennyire befolyásolja a civil mindennapokat? Nem zavarja meg a színész saját életét?
– Nem könnyű, de próbálom megőrizni önmagam. Egyszer Rómeó az ember, másszor Macbeth, egyszer csak elgondolkodik: és ki vagyok én? Biztos, hogy ahogyan szerepeket alakítok, úgy azok is alakítanak engem.

– Nem lehet teljesen különválasztani a szakmát a saját élettől?
– Sok színész szakmailag szépen megcsinálja a szerepét, elmondja a szövegét, jól kitalálja magát. Én úgy gondolom, az ember vagy tüzet fog és elhamvad, elég egy szerepben, vagy nincs értelme az egésznek. Akik nagyon sokszor használják ezt a szót, hogy szakma, azok, az a gyanúm, elbújnak a szó mögé. Szerintem van olyan része a művészetnek, amit talán nem is lehet megtanítani. Hozzáállást meg gondolkodást kell leginkább megtanítani egy színésznek. A keresés igényét: hogyan kell játszania? Az a baj, hogy mellszobrokat, hősöket akarunk alakítani, miközben a szereplők is emberek. Hamletnek is vannak emberi dolgai, például rájön a pisilhetnék néha.

– Fontos-e, hogy Marosvásárhelyen élsz? Mit jelent neked ez a város?
– Olyan furcsa érzés, hogy sétálok az utcán, és néha nagyon nem szeretem. De ha elmegyek más városokba, egy idő után nagyon kezd hiányozni. Olyan a város, mint egy mocsaras, lápos vidék, ami valahogyan magába szippant. Akit beszippantott, az nagyon nehezen tud szabadulni tőle. Ha itt vagyok, sokszor nem szeretem, de ha itt hagyom, nagyon hiányzik.