Igaz történetek: a kijózanító Avicii-sztori

Április 20., azaz Avicii halálának dátuma után azonban nehézségekbe ütközik az, aki ott meg szeretné nézni: nem világos, hogy a Netflix visszavonta-e a tragédia nyomán kínálatából a filmet, vagy valami más probléma merült fel, ugyanis erről semmilyen hírt, közlést nem lehet találni, csak annyi bizonyos, hogy pillanatnyilag a Netflixen hiába keressük.

Ami Tsikurishvilit illeti, filmes pályája nagyban kötődik Tim Bergling karrierjéhez, több videoklipjét ő rendezte, készített egy korábbi dokumentumfilmet vele még 2013-ban, amikor egy Avicii-turnét követett végig. Minden bizonnyal hozzátartozott a zenész/producer/DJ szűk munkatársi köréhez, hozzáférése volt olyan eseményekhez, Tim Bergling életének olyan mélységeihez, ami keveseknek adatott meg. Az Avicii: True Stories révén pedig alighanem megütötte – művészi értelemben – élete főnyereményét:

A film címe is sejteti: „igaz történetek”, azaz a valóságot kendőzetlenül, a maga pőreségében ismerhetjük meg. Bebizonyosodik, hogy igazak lehetnek azok az elképzelések, amelyek az ilyen, meglehetősen gyakran előforduló élettörténetekhez kapcsolunk: a film főhőse az „egyszerű gyerek”, jelen esetben Tim, aki maga meséli el, hogy 18 éves kora előtt tulajdonképpen alig mozdult ki abból a stockholmi lakónegyedből, amibe beleszületett.

De kitűzött maga elé egy célt, amiért megszállottan dolgozott. Felismerik, felkarolják tehetségét, rövid idő alatt hatalmas ismertségre, népszerűségre tesz szert, amivel soha nem tud igazán megbirkózni. A karrier érdekében felad mindent, világutazóvá válik, aki lassan gyökértelennek kezdi érezni magát.

Megjelennek – közhelyes módon és elkerülhetetlenül – az egészségi problémák is. Ami talán különbözik a „megszokott” forgatókönyvtől az, hogy Tim Bergling felismeri ezt az ördögi spirált, és megpróbál kitörni belőle.

Tim Bergling halála persze átértékeli az egész film jellegét. Teljesen más megvilágításba kerül az a rengeteg intim, a fizikai és rengeteg lelki fájdalomról szóló jelenet, amelyek a művész Avicii visszavonulásának motivációját világítja meg, és talán ezeknek ez is volt az eredeti céljuk. A felemelkedésről, a szokásos csillogásról, luxusról és transzról szóló első rész után a realistább második következik kórházi kezelésről, a Timet gyötrő állandó félelmekről és kétségekről.

Egy maroknyi, talán négy-öt személyes csapat, legszűkebb baráti és munkatársi körében látjuk utazni mindenfelé vagy a malibui házának nappalijában, majdnem mindig a laptopja vagy a keverőpult elé görnyedve. Szűk társasági köre mind férfiakból áll – női karakter csak a közönségben vagy esetleg riporterként tűnik fel. Ezzel most nem esetleges szexuális orientációjára célzok – erről nem tudok semmit, de nem is különösebben érdekel.

Később jöttek a betegségek, a fájdalom. Mennyire törékenynek, elveszettnek érezheti magát az ember, amikor hirtelen a világ másik végében rátör egy súlyos kór, az orvosok ausztrál akcentussal valamit megpróbálnak megmagyarázni neked, de nem túl sok sikerrel, és az ágyad lábánál a menedzsered ül meg mondjuk a PR-osod, akiknek a fejében a számok futkosnak, hogy vajon hány fellépést kell lemondani, s ez mennyi pénzbe fog kerülni?

Tim Bergling annyira megszállott volt, hogy még a kórházi ágyában sem vált meg a laptopjától, ott is gyártotta a track-eket, tartotta a kapcsolatot a rajongókkal. Munkamániás, maximalista alkotó, mondják róla a filmben, akinek a fejében ott van az egész zene, az összes szólam, akkord, keverés, hangszín, akinek nem volt szüksége zenekarra, hogy pár tízezer embert órákon át „élőben” szórakoztasson. Az idézőjel – szerintem – azért indokolt, mert azért mégsem élő zene ez, emlékszem, amikor Kolozsváron volt fellépése Aviciinek, azért eléggé groteszknek tűnt, hogy egyetlen ember gombnyomogatására tombol az egész U stadion, de lehet, csak én vagyok maradi. Sőt biztos.

Mert a filmet nézve azért megérti az ember, hogy mégiscsak művészet, mégiscsak alkotás ez, benne az alkotás összes kínjával és gyönyörűségével. Ami az élő bulikat illeti,

Egy üstökös, egy szupernóva volt a populáris kultúra világában a buddhista pokol legmélyebb bugyra után Avicii művésznevet felvett Tim Bergling, és ebben az esetben nem is lehet ezen a közhelyen felülemelkedni, annyira igaz: karrierje első dalának 2008-as megjelenését követően tíz évet se tartott, az ember pedig nem érte meg a harmincadik életévét sem.