Az ember, aki eladta a világot. Találkozásaim David Bowie-val

Nemrég láttam ezt a trikót, rögtön két dolog villant be. A szaxofonról az, hogy a fiatal Dave arról álmodozott, hogy egyszer Little Richard (tavaly hunyt el sok más nagy emberrel együtt) szaxofonosa lesz, és ez volt az első hangszere is, ám egy Rolling Stones-koncert hatására picit megváltozott az ízlése és a szándékai.

A másik pedig a  hajviselet: a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején volt divat (férfiaknál!) az ún. Bundesliga-frizura, ami nagyjából pont olyan, mint amilyet Bowie a hetvenes évek elején viselt, a Ziggy Stardust-korszakban. Hol voltak akkor még a később erről is elhíresült csehszlovákiai és német futballisták, hol...? Ennek a frizunak a sokkal nevetségesebb változata az, amikor az ember nedvesített hajjal jól szembenézett a hajszárítóval, így lett „elöl praktikus, hátul divatos”, hogy Beck Zolit idézzem.

Apropó, Beck Zoli: a mai magyar pop-rock szakmából az egyik legnagyobb tisztelője Bowie-nak Németh Róbert, Prieger Zsolt, Kirschner Péter, Jónás Vera, Szűcs Krisztián és mások mellett. Na jó, ki nem az...? Becknek a szeme is hasonlít szerintem a Bowie-ére, de utóbbié még érdekesebb: két szemének színe nem volt eltérő, csupán az történt, hogy tizenévesen egy lány miatt összebalhézott George Underdog nevű barátjával, utóbbi ökle és ujja eltalálta a bal szemét, megsérült benne egy izom, lebénult a pupillája. Így nem tágult, emiatt a fényviszonyoktól függően zöldnek vagy barnának tűnt.

 A „lámáz”

1991 késő őszén, alig tizenöt évesen másodmagammal a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő melletti lemezboltba belépve megpillantottam a polcon egy szovjet kiadású David Bowie-lemezt. Habár épp egy táncháztalálkozón voltunk, akkoriban az egyáltalán nem számított cikinek, ha az ember elment egy ilyenre, utána pedig hazaállított mondjuk két-három rocklemezzel. Ebből a szovjet sorozatból már ismertem a Led Zeppelint, a Doors-t, a Rolling Stonest, a Deep Purple-t, s gondoltuk, ez sem lehet rossz, egy énekes volt rajta.

A picinyke lemezbolt úgy úszott a szentgyörgyi gyártású Snagov-cigaretta füstjében (akkoriban azért erre is volt orrunk...), mint London az 1952-es szmogban, ezt pedig egy Bonnie Tyler-frizurás hölgy követte el a belépőkkel szemben, a pult mögül. Bátorkodtunk megkérdezni tőle, mint elárusítónőtől, hogy mennyi a lemez ára, mire a hölgy mozdult egyet, hátraszólt maga mögé:

Tehát Bowie és az internet: egy pár napja megjelent WMN-cikkben (D. Tóth Kriszta írása itt olvasható) van egy lefordított interjú rész, amelyben Bowie (1999-ben!) ezt mondja az internetről: „Egy olyan világ jön, ahol a felhasználó és a tartalomszolgáltató együtt dolgozik, és ez szétrobbantja majd azt, amit ma médiának ismerünk. És nagyon sok területen ez lesz; a képzőművészet terén is – ahol egy mű nem készül el addig, amíg a közönség hozzá nem tette a magáét, a saját interpretációját; maga a műalkotás pedig ott lesz majd valahol abban a szürkezónában a két oldal (művész és közönség) között. A XXI. század arról a bizonyos szürkezónáról fog szólni.”

Ugye..?

Lezárásnak Lazarus 

Ha az a típusú ősmagyar nyelvszamuráj lennék, aki a világ összes nyelvében a magyar ősnyelvet véli felfedezni és megtalálni (aki elmegy odáig is, hogy Jézus is „biza, magyar vót!”), akkor azt írhatnám, hogy David Bowie halála előtt tulajdonképpen magyarul üzent rajongóiak! Ha a halála előtt két nappal, 2016. január 8-án (egyébként 69. születésnapján) megjelent Blackstar címú lemezének híres dalát, a Lazarus címét vesszük, akkor élelmes és figyelmes magyar ősnyelvészek felfedezhetik, hogy ha a szóban kicseréljük a magánhangzókat, akkor az is kijöhet, hogy... LEZÁRÁS. Na, így igaz...?

A Lazarus és a Blackstar olyan szintű lezárása egy életnek és életműnek, amihez hasonlót nem nagyon láttunk a popszakmában. Bowie ebben is olyan magasra tette a mércét, hogy rajongói, ismerői azóta is képtelenek feldolgozni a dal, a dalok, illetve a klipek üzeneteit, szimbólumrendszerét – maradjunk annyiban, nem tudjuk, hogy születik-e még vagy egyáltalán van-e pályán jelenleg David Bowie-hez hasonló művész, produkció, egyáltalán földi lény.

Halála utáni, ebben a cikkben leírt utolsó „találkozásom” Bowie-val bizonyos David Buckley pályakönyve volt: a magyar kiadás a Cartaphilus Kiadó Legendák élve vagy halva című sorozatában jelen meg 2010-ben, nekem úgy 2013 óta megvolt, de mindig tologattam az elolvasását, egészen addig, amíg váratlanul bejelentették Bowie halálát.

Azóta vettem még több életrajzi könyvet zenészekről, de például Rod Stewart történetének elolvasásával igencsak siettem. Nehogy már... 2016. január 10-e, David Bowie halála után pedig aprólékosan, a korszakokat a megfelelő zenékkel együtt végigolvastam a könyvet (plusz mindent, amit lehetett és ami ehhez tartozik...), úgyhogy a szentgyörgyi lemezbolttól a Lazarusig próbáltam összerakni a képet.

Most írtam le. Nem sikerült. Nem is fog soha. Mert David Bowie pont erről szól: a kiismerhetetlen, az összerakhatatlan, a mindig új és meglepő. Halála után öt, tíz vagy ötven évvel is.