Batthyány-Schmidt Margit: ha van gyermekünk, van jövőnk is

– Az idei esztendő a családok éve, meghirdetése önhöz is kapcsolódik. Tulajdonképpen miben nyilvánul ez meg?
– Egész mai világunk nagy bajba került, miközben azt látom, hogy Erdélyországban még mindig rend van. Nyugaton az emberek jó dolgukban tényleg nem tudják, hogy mihez kezdjenek, amikor már azt kezdik vitatni, hogy egy család alapját egy férfi és egy nő képezi... 

– … vagy ott van a legújabb őrület, hogy hányféle nem van.
– Itt kell elmondanom, sőt, hangsúlyoznom a Magyar Női Unióról, hogy félreértés véletlenül se essék: ez a mozgalom nem a férfiak ellen van. Mi a férfiak mellett állunk, megbecsülve a társadalomban betöltött helyüket, a családokért, a gyermekekért dolgozunk. Miközben az a célunk, hogy a nőket testben, lélekben, és szellemileg megerősítsük. Mert mindig a nőn múlik, hogy milyen lesz a családja.

– Kanyarodjunk vissza a tematikus évhez. Mi tette szükségessé?
– Ma egyre kevesebb ember él családban, általánossá kezd válni az önzés, az individualizmus, csak az egyén számít és az, hogy mindenkin átgázoljon. Ezt pedig a digitalizáció is elősegíti, amit tehát tudni kell okosan használni. Hiszen pont a személyes kapcsolatokra lehet ártalmas a virtuális világ. Rendkívüli probléma a népességfogyás, aminek a megoldása a magyar kormány prioritásává vált. Hiszen erős családokra gyönyörűen lehet építkezni, és sok gyermek csak erős családokban fog születni. 2010 óta Magyarországon a gyermekek száma ismét elkezdett növekedni. A kormány azonban nem csak Magyarországra, hanem a határainkon kívül született magyar állampolgárságú gyerekekre is gondol, és azokat, valamint azok szüleit is támogatja.

– Ez a Köldökzsinór-program.
– Igen, ez pedig a külhoni magyar gyermekek után jár, és két részből áll: az anyasági támogatásból és a babakötvényből, személyesen a konzulátusokon, Magyarországon a kormányablakoknál, elektronikus vagy postai úton lehet az igényléseket intézni.

– Pedig a sivalkodás ment és megy most is. Vannak olyan anyaországi nők, akik irigylik ezt a támogatást, mondván, minek kell még a határon túliakra emiatt is költeni.
– Igen, én is hallottam ilyeneket. Nem szeretném a kormányt simogatni, de lényeges kérdésekhez nyúl hozzá. Alig 2010-es beiktatása után az egyik legfontosabb cselekedete az volt, hogy méltó helyére tette 2004. december 5-e csúfosságát. Mindenki másnak pedig ugyanígy kellene tennie a saját dolgát. Pont azért szeretek Erdélybe járni, mert itteni barátaimmal megfogjuk egymás kezét, és együtt építjük újra ezt a nemzetet.

– Ilyen egyszerű ez. Vagy csak annak tűnik?
– Van öt sarokkő, amire a magyar nemzetnek, vagy a keresztény Európának támaszkodnia kell. Az első a hit, vagyis mindenki a saját vallása szerint higgyen a Jóistenben. A második a család. Ez az, amire építeni tudunk, ebben pedig a nő adja át a hitet, akivel az esti imát a gyermeke az ágyban elmondja, és a nő az, aki bevezeti a spirituális életbe a kicsinyét. A harmadik az egységes nemzet, és a nemzettudat. A negyedik a föld, a termőföld megőrzése. Az ötödik pedig a kisközösségek a szórványvidékeken. Akiket védenünk kell, és akikért Dévára is ellátogattunk például, mert ha rájuk nem figyelünk, akkor a gyökereinket hanyagoljuk el.

– Mi a véleménye a mai családmodellről?
– A mai fiatalok nem szeretnek felelősséget vállalni. A lányok vágynak rá, de fiúk nem vállalnak felelősséget, ilyen módon, férfiak híján, nem házasodnak, nem szülnek...

– Egyre gyakoribb kritika, hogy mára elnőiesedtek a férfiak.
– … elnőiesedtek a mai férfiak, és igen, tényleg azt látom, hogy például azok a nők, akikkel legalábbis én találkozom, azok nagyon erősek és nagyon kemények, mint például én vagyok. Pedig erre semmi szükség!

– Biztos, hogy mindent ki tudott fejteni a felelősségvállalás témájában? Éppen félbeszakítottam.
– Igen. Visszatérnék a felelősségvállaláshoz, de inkább a tudatossághoz. Székelyföldön járva azt tapasztaltam, hogy ott a lányok tudják, mit akarnak.