Zeneszerzés és hagyomány

A második bécsi döntést követően erdész nagyapámat Csíkszentdomokosra helyezték, és minden nehézség nélkül be tudott állni az ottani táncba, és ismerte a dallamokat is. Amit másként jártak, azok az idegen eredetű, úgynevezett cepperek voltak, amiket egykor táncmesterek tanítottak be. A figurái között megtalálható minden, és főleg a német társastáncokkal rokon. A románok straier néven ismerik, s az minden bizonnyal etimológiailag a stájer szóra rímel.

– Marosvásárhelyen folytatta zenei tanulmányait, és ott is érettségizett.

– Korábban legfeljebb kirándulásokon hagytam el szülőfalumat, így nagy változást jelentett életemben, amikor tízévesen a vásárhelyi művészeti iskolába írattak be, és albérletbe kerültem. Az alma materem ma is működik, a képzőművészetet és a zenét egy intézményben tanítják. Úgy éreztem, hogy egy janicsárképzőbe kerültem, mivel az évszázadok óta működő profi klasszikus zenei képzést folytatták. A Kaiser-etűdöktől kezdve Rieding- és Vivaldi-hegedűkoncertekkel ismerkedtünk.

Magyartanárom, Józsa Gerő jó jegyet ajánlott fel azoknak, akik zenei vagy rajz illusztrációt készítenek Arany János művéhez. Megoldottam a feladatot, s szerzeményemet el is játszottam a tanárom és az osztály előtt.

– Ezután került kapcsolatba Csíky Boldizsár zeneszerzővel?

– Igen, tanáromnak megtetszett a kompozíció, s elvitt Marosvásárhely ma már élő klasszikusához. Rémülten léptem be hozzá, s hamar ki is hátráltam az ajtón. Két évre rá kerültem ismét vele kapcsolatba, amikortól magánúton, ingyen tanított zeneszerzésre.

Nagy tudású, jó humorú embernek ismertem meg, a Filharmónia titkáraként számtalan csínje forgott közszájon. Az osztályomban is tanított összhangzattant, ellenponttant és formatant. Általában három órát vont össze, mindig sziporkázott, de szigorúan követelt. Amikor eszébe jutott például egy Beethoven-szonáta, leült a zongorához és eljátszotta a tételt, s ránézett a megilletődött osztályra. Rákérdezett a témákra, az átvezetésre, s ott, helyben kellett elemezni a művet, s le is írattatta a hallottakat.

– A kolozsvári Zenekonzervatóriumban folytatta tanulmányait zeneszerzés szakon.

– Bukarestben, Jászvásárban és Kolozsváron működött zeneakadémia, én az utóbbiba jelentkeztem.

Terényi Ede és Vermesy Péter oktatott zeneszerzésre, utóbbi már nincs köztünk. Balladába illő halála volt, szász felesége révén Németországba emigrált, s mikor az 1989-es temesvári eseményeket nézte a televízióban, a látottak hatására állt meg a szíve. Sok magyar tanárom volt rajtuk kívül is, itt kell megemlítenem Szalay Miki bácsit, aki összhangzattanra oktatott. Az elméleti óráim egy részét is anyanyelvemen tanulhattam. Két folklór professzorom volt, Szenik Ilona a magyar folklórt tanította. Román kollégája, Traian Mîrza is nagy tudással rendelkezett, élénken emlékszem megjegyzésére, amikor a magyar és román hallgatók előtt Bartók Bélát a legnagyobb románfolklór-gyűjtőnek nevezte.

A szovjet mintára szervezett pionírházban tanítottam hangszeres zenét, a jó szellemiségű és gyerekanyagú kollégiumban pedig kórust vezettem. Sokszor ragadtam kottapapírt, s a frissen szerzett művet már azon nyomban el is énekelte az énekkar. A másik két kollégával az ott komponált hegedűtrióimat játszottuk.

– 1986-ban áttelepült Magyarországra, s a Zeneműkiadónál helyezkedett el szerkesztőként.

– Mikor elhagyhattam Romániát, újra kellett kezdeni életemet, így állás után néztem. A zenei szervezeteknek helyet adó, Vörösmarty téri irodaházban, a Zeneműkiadónál felkerestem Orbán György erdélyi származású zeneszerzőt. Egy sikeres felvételi beszélgetés után Kalmár László főszerkesztő alkalmazott a cégnél; a Kolozsvári Zeneakadémia jó ajánló levélnek bizonyult. A Zeneműkiadónál pezsgő szellemű szerkesztőségi élet folyt, az említetteken kívül együtt dolgozhattam Fodor Ákos költővel, Mező Imrével, aki a Liszt összkiadást gondozta, Dobra Jánossal, aki a kórusokkal foglalkozott, vagy a zenetörténész Szerző Katalinnal. Az intézményt később elég méltatlan módon privatizálták: az ötvenes évektől gondozott művek kiadási jogát aprópénzért herdálták el a Ricordi olasz zeneműkiadónak, így a szerkesztőség feloszlott, a magyar zeneműkiadás pedig megszűnt.

– Több táncegyüttesben dolgozott. Ez zeneszerkesztési, vagy önálló kompozíciós feladatot jelentett?

– Abban az időben már nem volt „comme il faut” a táncegyütteseknél feldolgozott zenét játszani. Barátaimmal megalapítottuk az Ökrös zenekart, amellyel bekerültünk a Bartók Táncegyütteshez. Korábban ez a zenei műhely úgy működött, hogy olyan neves zeneszerzők, mint Sári József zongorán kísérték, „korrepetálták” az együttest, és általában népdalfeldolgozások voltak repertoáron. A táncházmozgalom ezt a stílust gyökereiben változtatta meg, s eredeti zenét játszó bandákat alkalmaztak; már a próbákon is mi kísértük a táncosokat. Ezek szerkesztői és nem zeneszerzői feladatot jelentettek.   

– Kodály-ösztöndíjasként mit tanult a névadótól?

– Hálás lehetek az ösztöndíjnak, mivel üres zsebbel érkeztem Budapestre. Korábban, és Magyarországon is számos kórusművet írtam, a már említett Dobra János a Tomkins Énekegyüttessel be is mutatott néhányat. Kodály Zoltántól megtanultam a magyaros prozódia használatát, mivel e területen kiemelkedőt alkotott: vokális darabjai példaszerűek, követésre érdemesek. Kodály, Bartókkal ellentétben a népdalból drámai műfajt csinált. Jellegzetes példa erre a Székelyfonó, a népdalt dramatikus feldolgozásban vitte operaszínpadra, a zenekari kíséret állandóan a dal drámai, vagy vidám jellegére reagál. Ugyanakkor a harmóniavilága és zeneszerzőként a népzenéhez való viszonya különbözik az őt követő nemzedéktől, így tőlem is.

Bartók elvonatkoztatott a népdal konkrét szövegi élményétől, nem próbálta zenében megfogalmazni a szöveg jelentését: a dallamát állította középpontba, s a hangulatát adta vissza.

– „Les trois grand hongrois", a „három nagy magyar”, ahogy Franciaországban nevezték Kodályt, Bartókot és Lajthát. Az első kettőről már beszéltünk, Lajtha Lászlót még nem említettük, pedig az emlékére alapított kitüntetést Ön is átvehette.

– Nagy megtiszteltetés, hogy megkaphattam ezt a díjat 2016-ban. A névadó mindig példa volt számomra. Személyében nemcsak a nagyformátumú zeneszerzőt tiszteltem, hanem a zenéhez kötődő alázatát is becsültem. Szóbeszédből tudom, hogy

emellett kimagasló egyéniségére is felnézhetünk: a francia zene frissességét hozta el a magyar népzenei világba. Habitusa is példamutató, a háború után egy sikeres angliai életszakaszból érkezett haza, felvállalva az üldöztetést és nélkülözést. Szívós munkával hozta létre a Lajtha-csoportot: kiemelkedő munkát végeztek Tóth Margittal, Erdélyi Zsuzsannával, az úgynevezett „Lajtha girlekkel”. Menedékhelyet biztosított sokaknak: a lecsúszott dzsentritől kezdve az apácáig voltak együtt a csapatban. Kevésbé köztudott, de a Kossuth-díjjal járó összeget is megosztotta a rászorulókkal. Büszke vagyok arra, hogy hagyatékát a Hagyományok Háza gondozhatja.