HIRDETÉS

 

Zarándokhellyé tették a Kányádi-tisztelők a költő sírját

Molnár Melinda 2018. november 16., 12:01
HIRDETÉS

Emlékhellyé nemesült a Kányádi-ház és Kányádi Sándor sírhelye, amelyet temetése óta naponta felkeresnek a tiszteletüket kifejezni vágyók. Emlékeiket megosztják a költő húgával, Róza nénivel is, aki ódzkodik ugyan a nyilvánosságtól, mégis örömmel fogadja azokat, akik testvérét szeretik. 

Fotó: Beliczay László

Kányádi Sándor költő júliusi nagygalambfalvi temetése óta nem telik el úgy nap, hogy tisztelői ne keresnék fel a családi sírkertben található nyughelyét.

HIRDETÉS

Testvérének, Róza néninek beszámolnak a költővel kapcsolatos emlékeikről, kötődéseikről, és emlékidézésre késztetik „az árvaságban vele osztozó húgát”.

A bátyját gyászoló törékeny asszonynak nagyon jólesik megtapasztalnia, hogy testvérét mennyien szeretik. Mindenki köszöni a találkozást, az emlékhellyé nemesült Kányádi-házban megélt élményeket – jegyezte meg Róza néni. „De én vagyok hálás köszönettel mindenki iránt, aki eljön, és a Jóistennek, amiért ennyi ideig közöttünk tartotta.”

Fotó: Beliczay László

Közel tíz évvel ezelőtt látogattam meg első ízben özvegy Csomor Albertnét, Kányádi Rozália nénit tótszorosi otthonában. Akkoriban kevés figyelmet kapott a halk szavú, de a költő hanglejtését, beszédritmusát idéző és sok-sok életrajzi emléket dédelgető Róza néni. Napjainkban rávetül a költő fivér dicsfényéből egy-egy sugár, beszéltetik: szomorkásan is szép, a falu legnagyobb szülöttéhez fűződő közös történeteikről faggatják a látogatók.

Változatlanul ódzkodik a nyilvánosságtól, mégis sokaknak kell beszélnie. Úgy csörgedeznek ajkán az ízes szavak, mint egykor Sándor bácsién.

Egy évtized alatt Róza néni tisztaszobájában alig változott valami. Ugyanúgy sorakoznak kötetei asztalon, heverőn, „jegyek” mutatják, hol tart a napi olvasással. „Azok a képek azért vannak ott, mert Sándor oda szokott ülni” – mutatott az asztalfőre. Bátyja tizenegy, ő négyéves sem volt, amikor édesanyjuk elhunyt. Erősen kötődtek egymáshoz. Két éve látta utoljára. „Nagyon hiányzik nekem Sándor, családjának s az enyémnek is… Nagyon fájdalmas. Nyáron haza készült, ígérte, májusban jön. Nélküle jött el a május…”

Megmutatta a nagy becsben tartott vonalas, ipari rajzfüzetet, amelyet hibátlan ábrákkal és gyöngybetűkkel töltött meg 1947-ben Udvarhelyen, az Árpád utcai fémipari szakiskolában tanult Kányádi Sándor.

Fotó: Beliczay László

Jó futamodásnyi és meredek az út Tótszorosból a valahai bölcsőhelyig. Kányádi György helyi református lelkésztől tudjuk, hogy

a nyughelyet egy Nagygalambfalván 1983-ban írt, a Felemás őszi versek című kötetben megjelent vers alapján jelölte ki Róza néni.

Ha az óriási cserefa lett volna a „szemfedője”, a hantra a házból nem látna rá az emlékező. Róza néni egy korai testamentumként tekintett a Kertünk végében… című költeményre, és beteljesítette a költő kívánságát. „kertünk végében dülledő/ kövekkel kicsi temető/ százlépésnyi vagy annyi sincs/ ha jól meglépem annyi sincs/ bölcsőm helyétől hajdani/ szülőházamtól majdani/ síromig ahol őseim/ apám nagyapám ükeim/ s a kert végében kis patak/ várnak vén szilvafák alatt”.

Fotó: Beliczay László

A „három fűzfánál” fekvő ház „csak tarisznya-, nem zsákutcájának” emlegetése réveteg mosolyt derített Róza néni arcára. A költő idei, szavalóversennyel ünnepelt születésnapján Sándor bácsi „önbeteljesítő jóslatát” idézte a helyi művelődési házban összesereglett gyermekeknek. „Meglátod, ha meghalok, járdát húznak a kapunkig.” Róza néni akkor hozzáfűzte: „kicsi aszfalt már van”. Kész immár a járda, korszerűsítik az utat is.

A göcsörtös törzsű, termetes fűzfa téli álomra készül. A kiskertben úgy virulnak a rózsatövek, mintha nem novembert mutatna a naptár. A látogatók arról faggatják Róza nénit, mit jelent az utca „száda” az útjelzőül szolgáló, sokat idézett versben.

Róza néninek nagyon jólesik megtapasztalnia, hogy testvérét mennyien szeretik Fotó: Beliczay László

Kiballagtunk a sírkertbe. A koszorúk „posztultak”, leszedték őket. A szalagokat felaggatták a vén szilvafára. Ősi hitet, lelki mélységet jeleznek a szél által meg-meglibbentett, földi útravalót fogalmazó pántlikák: ahogy a szellő mozgatja őket, úgy teljesülnek szerre az elmenőnek, maradóknak szóló kívánságok. Köztük az is, hogy a szülőföldiek vigyáznak a költőre.

A hantra nap mint nap kerülnek friss csokrok, emlékkoszorúk.

A testvér pedig megpihenhet a születésekor, 1937-ben faragott, édesapjuk, Kányádi Miklós nevét rejtő kisszéken.

Fotó: Beliczay László

Erdély minden szegletéből voltak már látogatók, és talán nincs is olyan magyarok lakta ország, ahonnan ne érkeztek volna Kányádi-tisztelők. Elmondják: gyermekeik a költő versein nőttek fel. Egy kárpátaljai édesanya mesélte, hogy fiacskájának nehéz volt megjegyeznie a Kányádi nevet, és „kántorsándort” mondott szavalata elejére.

Az Amerikából érkezett látogató azért rótta le háláját a költő sírja előtt, mert „nem felejtett el magyarul”.

Hozzáfűzte, Erdélyben élő nagyapja vitte ki neki a Kányádi-verseskötetet, rímei és szókincse írták lelkébe nagyszülei anyanyelvének gyöngy voltát. Nem tudott úgy visszatérni, hogy a becses sírhoz ne látogasson el.

„Sokan járnak ki” – mondta Róza néni. „Nem gondoltam, hogy ennyien jönnek. Mindig nem vagyunk itt a háznál, a szomszédok engedik be.” A látogatásokat egy-egy csokor friss virág jelzi a hanton. De nem csak ott. Kányádi hargitafürdői házánál is koszorú volt nyáron a kerítésen. Halottak napja környékén megsokasodtak az emlékjelek, és valakik gyertyát is gyújtottak a kapu előtt.

A minap Róza néni nyitva találta a csűrkaput. Hátranézett a kertbe, egy csoport állt a sírnál. A zarándokok elmondták, részt vettek a temetésen, és akkor a csűrkapun át vonult a gyászmenet. Nem tudták, hogy a kiskapu is oda vezet.

Fotó: Beliczay László

„Hideg ereszkedett” – jegyezte meg Róza néni. Melegség érzetét keltette belépnünk a Sándor bácsi által az ötvenes években a szülőház helyén építtetett szobákba. Amikor el kellett költözniük Budapestre, oda vitette könyveit és jó pár emléktárgyat. Az általa berendezett terekben sok fotót, kézimunkát is látni.

Nap mint nap élményeket, emlékeket rónak az emlékkönyvbe. 

Róza néni a temetés után figyelt fel a számára különösen drága, 1983-ban kelt versre, a Ha majd címűre. „ha majd minden fal/ teli lesz könyvvel képpel/ ki öreg-székben ki pedig/ hasmánt heverőn olvasgattok/ önfeledten én szeretteim akkor/ csöndesen kilopódzom/ és elindulok a/ kertünk vége felé mire/ fölmerülnétek szemetek/ dörzsölgetve úgy tetszik/ hogy talán nem is voltam/ csak valamelyik könyvben/ olvastatok valamelyik/ könyvben a sok közül”.

Fotó: Beliczay László
Fotó: Beliczay László
A néhai Kányádi Sándor budapesti otthonában Fotó: MTI
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS