Vlahica/Nagyfalu/Bánya, Szentegyháza – Demeter Csanáddal beszélgettünk a „többnevű” kisvárosról

– Hát igen, a helybéliek közül sokan ma is vlahicaiak...

– Pontosan: az idősebbek távolsági buszon ma is Vlahicáig kérnek jegyet. Amúgy édesapám a mai napig szentkeresztbányainak tartja magát, a falusi részen lakók közül sokan nagyfalusiként, szentegyházasfalusiként mutatkoznak be.

– A 2012-ben megjelent Így lettünk város után újabb könyvvel jelentkezett, részünkről e beszélgetés apropója a kötettel való ismerkedés. Címe: Gyárfoglalás, a szentkeresztbányai vasgyár államosítása (1944–1949).

– Levéltári kutatásaim során minden Szentegyházával kapcsolatos anyagot összegyűjtök, hiába dolgozom épp egy másik munkán. Így bukkantam rá a vasgyár államosítási/átadási jegyzőkönyvére, ami pontos leltári és vagyontárgyi leírást tartalmaz. Abból látni lehet, hogy 1948-ban mit adtak át az államnak. Ugyanakkor a kommunista pártiratok között észrevettem, hogy a beérkező jelentések tartalmaznak olyan információkat is, melyek szerint ismét megjelentek a szentegyházi vasgyár egykori román tulajdonosai (akik a kis magyar világ alatt, 1940–1944 között Ploiești-re igyekeztek átmenekíteni a gyár felszereléseit), illetve annak a folyamatát, hogy miként igyekeztek államosítani az ellenséges magyar állam vagyonának titulált gyárat, ahol a negyvenes évek közepén összesen 320-an dolgoztak.

– Azt már tudjuk, hogy 1968-ban várossá nyilvánítják Szentegyházát, onnantól Vlahicát. Na de mi történik ebben az időszakban a vasgyárban?

– Elkezdődik a településen a szocialista iparosítás és urbanizáció, a vele járó pozitív és negatív fejleményekkel. Folytatódik a vasgyárban a fejlesztés és a bővítés, de érdekes módon mégsem beszélhetünk akkora mértékű fejlesztésről – mondjuk ez nem is kár –, mint például Vajdahunyadon, Resicán vagy akár Galacon. Mégis fontos tudni, hogy ebben az időszakban alakul meg a helyi szaklíceum, bővül a kórház, városi könyvtár és strand épül, mintegy kiszolgálva a vasgyári munkásigényeket. Azt azonban érdemes elmondanom itt, hogy

– Hogyan emlékeznek a helybéliek a vasgyári időkre, amely, mint tudjuk, a rendszerváltozás után szép lassan hanyatlásnak indult.

– Tapasztalatom szerint 1989-ig a vasgyár egyértelműen a település olvasztótégelye volt. Édesapám még most is fel tudja sorolni azokat a lövéteieket, kápolnásiakat, nagyfalusiakat vagy akár cigány munkásokat, akikkel a vasgyárban együtt dolgoztak. Az utóbbi évtizedekben ilyen újabb barátságok már nem köttettek, hiszen a vasgyár szép lassan csődbe ment. A mi nemzedékünk még ismeri a falusi részen élőket (kisiskolás korunkban még teadélutánokat is szerveztünk a falusi és a városi általános iskolában), mára azonban mindez szétbomlott. Érthető, hiszen ma már nem jár több ezer munkás ugyanabba az üzembe.

– Már egészen komoly társadalomkutatói kérdéseket feszegetünk.

– Itt már valóban nem a kutató beszél belőlem. Azt látom, hogy