Csíkszék
Gyergyószék
Háromszék
Marosszék
Udvarhelyszék

Vlahica/Nagyfalu/Bánya, Szentegyháza – Demeter Csanáddal beszélgettünk a „többnevű” kisvárosról

Kozán István 2019. július 29., 21:23
HIRDETÉS

Vadonatúj könyve iránti érdeklődés ültetett egy asztalhoz Demeter Csanád szentegyházi származású történelemtanárral, a lövétei Székely Mózes Általános Iskola igazgatójával, ám a beszélgetés társadalomkutatói kérdésekkel – és válaszokkal – zárult.

Demeter Csanád legújabb könyvét a Szentegyházi Városnapokon mutatták be Fotó: Veres Izolda

– Először is arra kérem, tegyünk rendet a fejekben: most akkor Szentegyházán vagyunk, esetleg Szentkeresztbányán? Netalán Vlahicán vagy Szentegyházasfaluban?

– A rendszerváltozás óta a település hivatalos neve Szentegyháza, rangja pedig város. A kérdésben feltett dilemma amúgy 1968-tól jogos, hiszen a település akkor kapja meg városi rangját, és hivatalos neve onnantól kezdve Vlahica (románul Vlăhița). No de hogy még bonyolultabb legyen a válaszom: már a két világháború között felvetődik a kérdés, hogy a lövétei területen fekvő Szentkeresztbánya hová is tartozzon. A második világháború után több beadvány készül: az egyik például azt kéri, hogy tartozzon Lövétéhez, egy másik azt, hogy Szentegyházasfaluhoz. Ugyanakkor a második világháború után egy új elképzelés is napvilágot lát: Szentkeresztbánya legyen önálló település. Ez meg is valósul az ötvenes években, amikor Új-Vlahica néven szerepel. Aztán a már jelzett évben, 1968-ban, a megyésítés évében négy teljesen különálló település mesterséges „összefonódásából” létrejön Vlahica városa (az addig Lövétéhez tartozott Lövétebányából, Szentkeresztbányából, Szentegyházasfaluból és Homoródfürdőből).

Azért kellett ezeket összegyúrni, hogy legyen elegendő lakosságszám a városi ranghoz; itt teszem hozzá, hogy így is csak 6250 lakosa volt az elvárt legkevesebb tízezerhez képest, ám mégis megkapta a rangot.

Aztán a kilencvenes évek elején úgy döntöttek a helybéliek, hogy a településnek magyar nevet adnak: ekkortól hivatalosan Szentegyháza lesz a város neve, ám érdekes módon a település román neve továbbra is a Vlăhița maradt.

Forrás: Google Maps, háttérmunka: Bajkó Zsuzsa

– Hát igen, a helybéliek közül sokan ma is vlahicaiak...

– Pontosan: az idősebbek távolsági buszon ma is Vlahicáig kérnek jegyet. Amúgy édesapám a mai napig szentkeresztbányainak tartja magát, a falusi részen lakók közül sokan nagyfalusiként, szentegyházasfalusiként mutatkoznak be.

– A 2012-ben megjelent Így lettünk város után újabb könyvvel jelentkezett, részünkről e beszélgetés apropója a kötettel való ismerkedés. Címe: Gyárfoglalás, a szentkeresztbányai vasgyár államosítása (1944–1949).

– Levéltári kutatásaim során minden Szentegyházával kapcsolatos anyagot összegyűjtök, hiába dolgozom épp egy másik munkán. Így bukkantam rá a vasgyár államosítási/átadási jegyzőkönyvére, ami pontos leltári és vagyontárgyi leírást tartalmaz. Abból látni lehet, hogy 1948-ban mit adtak át az államnak. Ugyanakkor a kommunista pártiratok között észrevettem, hogy a beérkező jelentések tartalmaznak olyan információkat is, melyek szerint ismét megjelentek a szentegyházi vasgyár egykori román tulajdonosai (akik a kis magyar világ alatt, 1940–1944 között Ploiești-re igyekeztek átmenekíteni a gyár felszereléseit), illetve annak a folyamatát, hogy miként igyekeztek államosítani az ellenséges magyar állam vagyonának titulált gyárat, ahol a negyvenes évek közepén összesen 320-an dolgoztak.

Az akkori Udvarhely megyében ez volt az egyetlen vasipari egység, ezért a frissen megalakult Kommunista Párt komoly leendő helyi szakszervezetként és a munkásmozgalom alapjaként tekintett a vasgyári alkalmazottakra.

Igen ám, de ahogy fentebb említettem, megjelentek az egykori tulajdonosok, akik követelték vissza a gyárukat. Mivel a Kommunista Párt helyi szervezete, illetve az időközben megalakult szakszervezet nem hajlott erre, ezért mindkét fél az illetékes minisztériumhoz fordult, így országos ügy lett a vasgyár hovatartozásából. Gyakorlatilag több évig zajlik a huzavona, majd 1947-ben új vezetőséggel folytatódik a munka (1945-ben a munkások önerőből beindítják a termelést), 1949-ben pedig papíron is átveszi az állam a vasgyárat. És ami nagyon lényeges: ekkortól elindul a vasgyár fejlesztése, ami a következő évtizedekben látványosra sikeredik.

Fotó: Veres Izolda

– Azt már tudjuk, hogy 1968-ban várossá nyilvánítják Szentegyházát, onnantól Vlahicát. Na de mi történik ebben az időszakban a vasgyárban?

– Elkezdődik a településen a szocialista iparosítás és urbanizáció, a vele járó pozitív és negatív fejleményekkel. Folytatódik a vasgyárban a fejlesztés és a bővítés, de érdekes módon mégsem beszélhetünk akkora mértékű fejlesztésről – mondjuk ez nem is kár –, mint például Vajdahunyadon, Resicán vagy akár Galacon. Mégis fontos tudni, hogy ebben az időszakban alakul meg a helyi szaklíceum, bővül a kórház, városi könyvtár és strand épül, mintegy kiszolgálva a vasgyári munkásigényeket. Azt azonban érdemes elmondanom itt, hogy

Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár kétszer is járt a vlahicai vasgyárban.

– Hoppá, erre mindenképp térjünk ki!

– Amikor először itt járt, 1970-ben, Török Anti bácsi volt a kisváros első embere. Tőle tudjuk, hogy Ceaușescu a környéken volt látogatóban, és egyszer csak rákérdezett, hogy a közelben milyen ipari egység van, amit meglátogathatna. Hát a vlahicai vasgyár, válaszolták a küldöttség tagjai. Na akkor ma odamegyünk – adta ki parancsba. A pártfőtitkár az üzemlátogatáson azt kérdezte, hogy a motortesteket miért nem szállítószalagon szállítják? A munkások azt válaszolták, hogy ehhez komoly fejlesztésekre volna szükség. Erre a főtitkár pénzt ígért, és állta is a szavát. Egy év múlva ismét visszajött, és végignézte az új termelési folyamatot. Csak összehasonlításként:

ebben az időben Hargita megyében a vlahicai volt az egyik legnagyobb termelői egység, és csak ezt követően létesültek az újak (például a csíkszeredai traktorgyár).

Fotó: Veres Izolda

– Hogyan emlékeznek a helybéliek a vasgyári időkre, amely, mint tudjuk, a rendszerváltozás után szép lassan hanyatlásnak indult.

– Tapasztalatom szerint 1989-ig a vasgyár egyértelműen a település olvasztótégelye volt. Édesapám még most is fel tudja sorolni azokat a lövéteieket, kápolnásiakat, nagyfalusiakat vagy akár cigány munkásokat, akikkel a vasgyárban együtt dolgoztak. Az utóbbi évtizedekben ilyen újabb barátságok már nem köttettek, hiszen a vasgyár szép lassan csődbe ment. A mi nemzedékünk még ismeri a falusi részen élőket (kisiskolás korunkban még teadélutánokat is szerveztünk a falusi és a városi általános iskolában), mára azonban mindez szétbomlott. Érthető, hiszen ma már nem jár több ezer munkás ugyanabba az üzembe.

– Már egészen komoly társadalomkutatói kérdéseket feszegetünk.

– Itt már valóban nem a kutató beszél belőlem. Azt látom, hogy

a település két nagyobb része (az úgynevezett falu és a város) ismét – vagy továbbra is – külön életet él.

Íme egy példa: a két közösség ritkán jár el egymás rendezvényeire (kivétel erre a Szentegyházi Gyermekfilharmónia fellépése), hiszen hiányzik a városközpont, amely közösségi térként szolgálhatna. Még a városnapokkor is arra törekszik – vagy kényszerül – a városvezetés, hogy az egyenlőség jegyében fenn (a faluban) és lenn (a városban) is legyenek rendezvények. Mindez az 1968-ban kényszerűen felfuttatott, „csinált” városi mivolttal magyarázható.

HIRDETÉS

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS