Vesztegzári mindennapjaikba avatott be Székely Kinga Réka unitárius lelkész és nagycsaládos édesanya

„A Tízparancsolat a tiltásaival, az Aranyszabály az együttérzésre való felhívással, azt cselekedd embertársaiddal, amit veled szeretnéd, hogy cselekedjenek, az emberi létezés teljes területét lefödi – mégis sokszor találunk kibúvókat, hogy kijátszodjuk ezeket az életvezetési parancsokat, ajánlásokat.”

Elszigetelve

„Az ősi félelem, ami felébredt bennem, a betegek és öregek szomorú tekintetéből táplálta magát, mert ha nem is foglalták szavakba, kiolvasható volt belőle, hogy velőig megérezték a fölöslegessé válás kegyetlen érzését. (…) Lelkészként a legrosszabb, hogy pont azokat kell a legjobban elszigetelni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a lelkigondozásra.

A fiatalabbakkal való kapcsolattartás akadálymentesebb, rövid üzeneteket, bejegyzéseket, lelkigondozói jellegű párbeszédet lehet folytatni velük, és így nem olyan kegyetlen az elszakítottság érzése. Ebben a járványidőben a legrosszabb helyzetben a városokban egyedül élő idősek vannak, akik elszigetelten, leszegényedve élnek, mert szeretteik nincsenek mellettük, és igazán az egyházak, a szeretetszolgálatok segítségére vannak szorulva” – véli az unitárius lelkész.

Lelki közösségben

Mint mondja, a székelyföldi falvakban még élnek a régi szokások, életvezetési beidegződések: a szomszéd átkiabál, megkérdi az idős, egyedül élőt, hogy van, hogy aludt, felkelhetett-e, s ha válasz nem jönne, akkor átmegy – ha rokon, ha nem, mert falustárs.

Meglátása szerint a vidéki gyülekezetekben ennek az alternatív lelkigondozásának a lehetőségeit megtalálni sokkal könnyebb, mint városon. „A kertek mögött, a kerítésen át, a temető felé vezető úton, az üzlet előtt, telefonon és közösségi felületeken tartsuk a hívekben a lelket, hogy vége lesz ennek az özönvízszerű élethelyzetnek is, s remélhetőleg megtisztulva, nem a régi rohanós, idegbajos tempóban, hanem egy szebb holnapra ébredünk. Csak bírjuk ki hittel és önmagunk és felebarátunk iránti szeretettel.”

Információs szupersztráda?

„Hiányzik-e az iskola?” – kérdezi a lelkész a gyerekekeit, a falubelieket és a sajátjait. „Őszinte válaszok érkeznek: főleg a felsős tanulóknak hiányoznak az osztálytársak; van, akinek hiányzik az iskola, de legfőképp a szünetek; másik izgul, mert abszolválni vagy érettségizni szeretne. Akad, aki kimondja, hogy nem: nem hiányzik az állandó stressz, inkább szereti ezeket a csendesen folyó napokat, amikor egy, legfeljebb két órát kell csak a képernyő előtt ülni. Miért is ne lehetne így folytatni az egész iskolai időszakot, nyugalommal, sok játékkal?”

A hatékony online oktatásra is kitérünk, a lelkész szerint ennek azonban előfeltételei vannak. „Kellene jó világhálós lefödöttség, ami a falvak többségében nincs meg, mert a netet szolgáltató cégeket nem az érdekli, hogy ha már a szegény falusi megvette a szolgáltatást, akkor működjön is a világhálós kapcsolat. Többnyire szótagokban, szakadozott mondatokban folyik a tanár-diák párbeszéd, már akinek van legalább egy használható telefonja.

Nincs annyi számítógépünk, s nemhogy négy, egyidőben folyó óra hálózati lefödöttsége nincs meg, de ha csak egy valaki használja is a webet, több az akadozás, mint a folyékony párbeszéd” – vázolja a kényszerű valóságot.

Vesztegzári örömök

„Ha van valami, amit a karanténnak köszönhetek az a belátás, amire a gyermekiem ráébredtek. Az eddigi mindenben turkálunk életmódot felváltotta náluk az elővigyázatosság és a figyelmesség. Már nem úgy követelőznek, hogy spagettit akarok forró csokival, hanem így kérdeznek: van-e, jut-e mindenkinek?!

Lehet rosszabbul is élni, vannak, akik sokkal nehezebb körülmények között élnek. Sőt én és a szüleim, a nagyszüleim, mind rosszabb anyagi és társadalmi feltételek mellett éltünk, de több volt bennünk a hála, a köszönet, mint gyermekeimben, eddig.

Az élet iránti mélyebb alázat, az emberi együttérzés magasabb fokon művelése nálunk, és tudom, minden jól működő, tehát családi zsarnok nélküli családban, kiegészül a közös, ráérős, beszélgetések ajándékával. Beszélgetünk, miközben főzünk, ásunk, vagy épp kacsákat etetünk. Miközben régi fényképeket nézünk, felemlegetjük a nagymamát és dédimamát, a nagytatát, a keresztanyát, akik már visszaadták lelküket teremtőjüknek. Beszélgetünk a politikai helyzetről, a történelmünkről, és arról, hogy ki hogyan képzeli el a jövőt: milyen házastársat képzel el magának, ki miből akar megélni, ki hány gyermeknek szeretne anyja, apja lenni” – meséli Székely Kinga Réka, az újságíró pedig nem győzi jegyzetelni az alapigazságokat.

Metál, techno, zsoltár

Na, de milyen is a karantén négy gyermekkel? – kérdezzük. „Legnagyobb gyermekünk már betöltötte a tizennyolcat, a legkisebbik a tizenkettőt.

Erre ők rátromfolnak: anyának kapcsoljátok be a himnuszt és a zsoltárokat. Én is voltam fiatal, kiáltom, ők kacagnak. Rá kell jönnöm újra és újra, hogy gyermekeink többek annál, hogy csak a mi gyermekeink legyenek, hisz bennük nem csak mi vagyunk, hanem legalább hét generáció ősünk; a környezetünk, a falu és a különböző iskolák, a fesztiválok – a mai trendek, mind megérintik, alakítják őket.”

A legnagyobb lelki elégtétel

A vesztegzárban a legnagyobb lelki elégtétel a lelkész számára, ami a gyermekeit illeti, hogy amennyire tőlük telik, részt vesznek a szülők munkájában. „Istentiszteleti szolgálatomat szívügyüknek tekintik. Végigjárják a falut, a temetőt és a templomkertet, hogy megfelelő felvételeket készítsenek; verseket olvasnak fel abban a témában, amire egyházi beszédemet alapozom; egyházi énekeket tanulnak meg játszani. Ha a felvétel közben elvesztem a mondanivaló fonalát, vigasztalnak: »nem baj anya, kezd újra!«.

A 130. zsoltár szavaival bízom abban, hogy hamarosan véget ér a járvány és a vesztegzár, biztatok mindenkit, hogy higgyen a szabadulásban és reménykedjen újjászülető életünk tisztaságában” – üzeni a lelkésznő. A 130. zsoltár: „Várom az Urat, várja a lelkem, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.”