Ő egyébként valaha látó volt. Egy szemideggyulladás miatt veszítette el látását még diákként, meg is operálták többször, de harminc éve teljes vakságban szenved. Megtanulta a Braille-írást, a zenére hajlama volt, fúvós hangszereken játszott.

A Hargita és Kovászna Megyei Nemlátók Szövetségének közel ezer tagja van, Udvarhelyszéken 250–300-ra tehető a vakok és gyengénlátók száma. Székelyudvarhelyen kicsivel több mint százan vannak.

– mondta. A látássérülést mellesleg három fokozatra osztják, az érintettek besorolását egy bizottság dönti el. A segély mellé gondozói pénzt adnak, melynek összege szintén kategóriánként változik. Az önkormányzat alkalmazza a kisegítőt, így az ügyintézésben, bevásárlásban, közlekedésben rájuk támaszkodhatnak. A vakvezető kutya errefelé nem gyakori

– magyarázza Lőrincz Miklós. „Külföldön, ha igénylik, díjmentesen kapják a betanított állatot, sőt a táplálékáról is gondoskodik az állam” – teszi hozzá.

A csütörtökönként összehívott klubba inkább férfiak járnak, tizenöten-húszan. Több a korosabb látássérült, már csak az időskori látásgyengülés, szembetegségek, illetve cukorbetegség okán is, ők azonban a Braille-írást már nem tanulják meg, bár ezt a mai fiatalokról sem lehet elmondani, mióta megjelentek a hangoskönyvek.

A tipikus mesterségek közül a seprű-, kefekötőt, telefonistát, masszőrt nevezte meg. „Sajnos egyes iparágak kiveszőben vannak, nagyon nincs munkahely. Pedig nekünk az kellene, és nem munkaterápia. Így a társadalom hasznos tagjai lehetnénk” – jegyzi meg.

Az álláskeresés esetében sajnos még mindig tartja magát az idegenkedés, bár általában segítőkészek az emberek, de szerinte a rokkantaktól is nagyban függ a viszonyulás, nekik is alkalmazkodniuk kell.

Míg régebben mindenhova egyedül jártak, ma ez szinte lehetetlen a járdán parkoló autók miatt, a legtöbb bosszúságot, sérülést ez okozza. Az átkelés sem szokott gondot jelenteni általában, fülelni szoktak, vagy kerül egy segítő kar, viszont a jelzőlámpák esetében jó volna a hangjelzés.

– magyarázta Lőrincz Miklós. A segédeszközöket (fehér botot, beszélő órát, mérleget, hő-, láz-, vérnyomásmérőt, színfelismerőt) a központ szerzi be és osztja el a fiókok között, vagy mindenki maga oldja meg. Lőrincz Miklósnak egyébként klasszikus, nyomógombos Nokiája van, amelyre külön program van telepítve. Adta magát a kérdés, hogy van-e lehetőségük lépést tartani a kor vívmányaival: az érintős képernyő a nemlátóknak nehéz, de a számítógépet a fiatalok egész jól tudják kezelni, szoktak tanfolyamok lenni, melyek végén vizsgát tesznek.

ma viszont mindenki aszerint tevékenykedik, amennyi pénzt kap, ezért számít a tagszám. Ráadásul az atlétikai normarendszert is bevezették, az edzés nagyon drága, illetve kezdenek kiöregedni, nincs utánpótlás.

– magyarázta Miklós Zoltán. Egyetlen alkalmat, a Láthatatlan Udvarhelyszék című projektet említette, amikor a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjaival közösen készített épületmaketteket állították ki látássérülteknek, a látók pedig bekötött szemmel juthattak az egyedi élményhez.