Úrnapján nem tudták letartóztatni: a Sztojka fivérek leleményesen menekítették Márton Áron püspököt

A baljós történelmi forduló előtt, az 1949-es bérmaút alatt több ízben hatósági szervek tűntek fel, de a papok és a hívek olyan sorfalat álltak a püspök mellett, hogy senki sem tudott a közelébe kerülni. Az akkori sofőrök, a székelyudvarhelyi Sztojka testvérek, Ferenc és öccse, Károly igyekeztek mindig eleget tenni a szállításra való felkérésnek. A korábbi autólefoglalásos és -feltartóztatásos esetekből tanulva csapatmunkában két autót is készenlétben tartottak. Az ütött-kopott karosszériájú autókba jó minőségű motorokat szereltek.

A csíksomlyói búcsú után Márton Áron régi szokás szerint részt vett a székelyudvarhelyi úrnapi körmeneten

– foglalta össze egybehangzón életrajzírója, Szőke János, valamint Jakab László az Ahogy én ismertem meg Márton Áront. Püspök atyánk hétköznapja című könyvben.

Vallomások

Erre az Úrnapjára Borbély Gábor (1930–2013) atya így emlékezik vissza Nagy Zoltán A Hegy című filmes monográfiájában: „1949 Úrnapján, annak a vigíliáján megérkezett a püspök úr, hogy ő végezze majd másnap a szertartást. Emlékszem, Márton püspök úr a vecsernyét tartotta, s Ferencz Ervin atya volt a szónok. Én is ministráltam, amikor nagy magyaros beszédet elmondott Ervin atya, aki akkor fiatalember volt”. A 2016-ban elhunyt Ferencz Béla Ervin ferences atya, kilencvenéves korában mondta el az emlékezetes úrnapi eseményeket Nagy Zoltánnak.

„1949-ben vagyunk. Zetelaki káplán, plébánosféleség voltam. Nekem kellett a beszédet elmondanom. Ahogy szokás olyan esetben, amikor a püspök mondja a szentmisét vagy a püspök jelen van a templomban, olyankor a szónoknak hozzá kell mennie áldást kérni a prédikáció előtt. Na, hát én is odatérdelek a püspök elé, »Iube, Domine, benedicere…«, és ahelyett, hogy a püspök latinul megáldana, rám néz, összehúzza a szemöldökét, és azt kérdi: »Te miről beszélsz?«. Én hirtelen elmondottam a prédikációmnak a lényegét – az őskeresztény üldözésekből állítottam össze az Oltáriszentségről szóló beszédemet. S erre a püspök újra rám néz, és azt mondja: »Én már nem tudlak téged megvédeni, vigyázz!«. Ez volt az áldás, ez volt a biztatás. És akkor azt mondtam:

Lelkesen és szenvedélyesen mondottam el a prédikációt. Az udvarhelyi Szent Miklós-templom ajtajában ott voltak a szekusok, s állítólag a valamikori szárhegyi, erdélyi képviselő, Angi Pista a saját fülével hallotta: »Le kell lőni, le kell lőni!« Na, hát nem lőttek le.”

Az úrnapi eseményeket Borbély Gábor atya idézte fel: „Aztán másnap eljött a körmenetnek az ideje, és Udvarhelyen ez egy kivételes dolog (…) Mivel hosszú volt a szertartás, a templom előtti téren gyülekeztek, akik őt köszönteni akarták: a különböző protestáns felekezetek vezetői, a zsidó egyház vezetője, és azok mind egymás után beszédet mondottak. Végighallgattam az összes köszöntőt és rá a feleleteket, amelyeket a püspök úr maga mondott. Odavoltam Márton püspök úrnak a szabatos, szép beszédéért. Mindegyik köszöntőre mondott egy-egy válaszbeszédet, néhány percest, egyik csodálatosabb volt, mint a másik.”

„Az ebéd után nagyon-nagyon füleltem, mert éreztem, hogy fontos dolgokat fog mondani – emlékezett Ervin atya. – Akkor jelentette be, hogy letartóztatás előtt áll. Nem ezekkel a szavakkal, de rendelkezett: hogy nem szabad semmilyen gyűlésen részt venni; rendelkezett, hogy hogyan viselkedjünk; hogy az államsegélyt milyen körülmények között szabad elfogadnunk. Tehát végrendelkezett.”

Letartóztatási terv

Mielőtt továbbindult volna, a helyi postáról üzenték bizalmasan, hogy sokfelől érdeklődtek Márton püspök indulásának időpontjáról és az útirányról. Sztojka Ferenc megtudta, hogy az állami szervek tervbe vették Márton Áron letartóztatását Székelyudvarhely és Segesvár között.

Az 1949-es úrnapi eseményekre 1994-ben, negyvenöt év távlatából Sztojka Feri bácsi így emlékezett Nagy Zoltánnak: „Az a bizonyos 1949-es év és amiről nekem emlékeznem kell, a megboldogult Márton Áron püspök úrnak a bérmaútjával kapcsolatos. Nevezetesen azon a napon Székelyudvarhelyen kereste meg az ő katonabarátját, László Ignác esperest, az úrnapi búcsú alkalmával egybefonva, én voltam a kegyelmes úrnak a szállítója, úgy mondva sofőrje, lévén az, hogy kevés személygépkocsi és még kevesebb ember volt, aki erre vállalkozhatott volna. Ez nem dicsekvés, hanem jele annak, hogy ragaszkodással és mély tisztelettel viseltettem a kegyelmes úr tevékenysége iránt. Ez az út, illetve ez a nap egy nehéz úttal is járt, mert jöttek a hírek. A telefonközpont vezetője személyesen jött az én lakásomra, és közölte velem, hogy mindenhonnan telefonálgatnak, ezt a nagy embert le akarják fogni, letartóztatni. »Drága Ferike – hát akkor még mondhatta, hogy Ferike, hisz így hívott a város –, csináljon valamit, hogyha lehet, kivédeni.« Ezzel a hírrel én felszaladtam a katolikus plébániára. Korábban, mint ahogy hivatalos lettem volna a püspök urat megtisztelő ebédre, tehát azt megelőzően felszaladtam ezzel a frissen kapott hírrel. A kegyelmes úr csodálatát fejezte ki, mondván, hogy jó néhány nappal korábban a kultuszminiszter teljesen más hangú és igen megértőnek ígérkező valamiket mondott. Azt mondja: »Én nem hiszem, hogy ez a dolog fennállna, de ha így van, akkor én nem kívánom, hogy maga kockáztasson, hiszen magának családja van.« Az én válaszom ez volt: kegyelmes úr, én hoztam el, én fogom hazavinni.”

Nem Ferenc, hanem Károly

Aztán mégsem így történt. Mivel Csíksomlyóról Udvarhelyre Feri bácsi hozta át a püspököt, Úrnapja után a hatóság megtévesztése érdekében végül is a Sztojka fivérek úgy döntöttek, hogy nem Ferenc, hanem Károly viszi Gyulafehérvárra Márton Áront. Végig az országúton haladtak, Segesváron a vár alatti mellékutcán keresztül sikerült kikerülni az ott várakozó letartóztatókat. Mire a hatósági szervek észbe kaptak, a püspök már otthon volt.

Öt nappal később, a következő kedden, amikor a püspök úr útra indul a főváros felé, zsebében Egyházát védő tervezettel, már nem ér célba. Útközben letartóztatják. Június volt. 1949. június 21-e...