Székelyföldi tapasztalataiból írja mesterijét az amerikai fiatal

Ahhoz, hogy teljes mértékben megértse a Romániában élő fogyatékos személyek helyzetét, önkéntes munkát vállalt Udvarhelyszéken, a székelykeresztúri Súlyosan Fogyatékos Gyermekek Elhelyező Központjában.

– Miért választottad Romániát?

– Az egyik tanárom nagyon sok kutatást végzett a romániai, ukrajnai és oroszországi fogyatékossággal élőkről, ezért nagyon vonzott Románia. Tanultam az országról, a történelméről, izgalmasnak tűnt számomra Erdély a múltja miatt, illetve a különböző kultúrák miatt. Jelenleg a mesteri szakdolgozatomhoz végzem a kutatást, a fogyatékossággal élő személyek jogairól, az erre vonatkozó romániai irányelvekről írom. Különböző szempontokból közelítem meg a témát, így államilag támogatott intézményeket, de non profit szervezetek által támogatottakat is meglátogatok, szociális munkásokkal és egyetemi tanárral is készítettem interjút, aki hasonló területen kutat. Az International Volunteer HQ-en keresztül, illetve a romániai partnerén, Care2Travelen keresztül érkeztem Romániába, 2 és 25 év közötti fogyatékosokkal dolgozok Keresztúron.

– Miért választottad ezt a témát a szakdolgozatodhoz?

– Két mesterit végzek, az egyiket nemzetközi fejlesztés szakon, a másodikat pedig európai tanulmányok szakon. Eredeti tervem szerint a holland szociális irányelveket akartam összehasonlítani a kelet-európaival, és a fogyatékossággal élők jogaira akartam helyezni a hangsúlyt. Jelenleg főként a romániai helyzetről szól a kutatás. Véleményem szerint itt a legtöbb fejlődés e téren a non profit szervezeteknek köszönhető. Annak ellenére, hogy az állam nyújt bizonyos támogatást az intézményeknek, valójában nem fektetnek hangsúlyt a társadalmi integrációra. Ezzel szemben a külföldi partnerekkel dolgozó non profit szervezetek tényleg változást akarnak elérni. Ami itt Keresztúron meglepett, hogy a legtöbb fogyatékos roma családból származik, nem erre számítottam.
Ugyanakkor a vállalkozásokat is felkerestem, hogy kiderítsem, milyen erőfeszítéseket tesznek a fogyatékosok foglalkoztatásának terén. Amit eddig észrevettem, hogy a cégek inkább megvásárolnák a fogyatékosok által készített termékeket, ahelyett, hogy alkalmaznák őket.

– Mi a véleményed a romániai, illetve keresztúri helyzetről?

– Az állami intézményeket tekintve arra a következtetésre jutottam, hogy hiányos a személyzet a fogyatékosokkal foglalkozó intézményekben. A beszélgetésekből kiderült, hogy az alkalmazottak számára ez a munka nagyon stresszes, mert sokszor harminc gyerekre egy személy vigyáz. Ez nagyon kevés, főleg, ha súlyosan, halmozottan fogyatékosokról van szól. Ám az állami finanszírozás nem elég arra, hogy további felügyelőket alkalmazzanak. A személyzet nagy része valamilyen szinten kényszerből lép erre a pályára, mert nem volt más munkalehetőség számára. Sok felvigyázónak nincs tapasztalata, a tanácsadók pedig legfeljebb pszichológia egyetemet végeztek, de semmi további szakosodással nem rendelkeznek. Sokan munka közben tanulták meg hogyan kell vigyázni ezekre a gyerekekre.

– A dolgozatodhoz csak a székelyföldi tapasztalataidat használod fel?

– Szélesebb körben szeretném elemezni a helyzetet, ezért remélem, hogy decemberben visszatérek és a dél-romániai intézményeket és szervezeteket is felkereshetem. Érdekes lenne Románia északi és déli részének összehasonlítása. Emellett a történelmi hátteret is kutatom, hogy mi történt e téren a kommunizmus alatt, illetve megvizsgálom a rendszerváltás utáni intézkedéseket is.

– Mi a legnagyobb előítélet, tévhit a fogyatékosokkal kapcsolatosan?

– Sokan azt hiszik, hogy a fogyatékkal élők nem lehetnek a társadalom teljes értékű, aktív részesei. Néha – a súlyos és halmozott fogyatékosságok esetében – talán ez igaz is, de legtöbbször viszont teljesen normális életet is élhetnek azok, akik egyedül is képesek tanulni és dolgozni. Éppen ezért vizsgálom azt is, hogy mit tanítanak nekik, mennyire segítenek nekik abban, hogy függetlenné váljanak.

– Mit gondolsz, milyen esélyekkel rendelkeznek a romániai fogyatékossággal élők?

– Sokkal nagyobb beilleszkedési esélye van azoknak, akiket a családjuk gondozott. Nem hinném, hogy az elhelyezőközpontokba került fogyatékosoknak hasonló esélye lenne, hacsak az állam nem változtat a stratégiáján. Az ott élő fogyatékosok olyanok, mintha egy buborékba kerültek volna, csak általános dolgokat tanulnak meg: hogyan étkezzenek, hogyan öltözzenek fel, de a legtöbben nem tudnak még a pénzzel sem bánni. A tájékozatlanság miatt sokan félnek a fogyatékosoktól, legtöbben elutasítóan viselkednek velük. Sokan pedig sajnálják a fogyatékkal élőket, ami szükségtelen, hiszen ők is ugyanolyanok, mint bárki más. Csak azért, mert valamilyen fogyatékosságuk van nem azt jelenti, hogy nem tudják felfogni mindazt, amit mások. Legfeljebb hosszabb időbe telik.

– Megváltozott a véleményed Romániáról és az itteni helyzetről?

– Nem volt olyan nagy sokk, mint amire számítottam. Tudom, hogy mielőtt az Európai Unió tagja lett volna Románia, sok gyerek került állami intézménybe, nem látták el őket megfelelően, de sok olyan történetet is hallottam, hogy ez mai napig sem változott. Az állami központok esetében sok javítanivaló van még, de nem annyira dramatikus a helyzet, mint ahogyan sokan gondolják. Inkább a társadalmi megbélyegzéssel van gond. Minden hétvégén valamerre utazok, különböző városokat is meglátogatok, hogy jobban megismerjem Erdélyt. Jó érzés volt lelkes emberekkel találkozni, akik segítenek a fogyatékossággal élőknek, de a hozzám hasonló, külföldről érkezőket is szívesen látják. Külföldön sokan azt hiszik, amikor Romániáról hallanak, hogy a kommunizmusba ragadt, ami nem teljesen igaz, hiszen sok mindent tud nyújtani, igyekszik korszerűvé válni az ország. Az idősebb generáció kissé kapaszkodik a múltba, talán ezen kellene változtatni, de a fiatalabbak sokkal nyitottabbak, sokkal jobban akarnak változtatni.

– Meddig maradsz Székelyföldön? Mik a jövőbeli terveid?

– Július végén megyek vissza Csíkszeredába, onnan pedig Kolozsvárra utazom, majd augusztus elején vissza kell mennem egyetemre, az Amerikai Egyesült Államokba. Tavasszal befejezem a mesteri képzést és a dolgozatomat, majd szeretnék Angliában vagy Magyarországon doktori fokozatot szerezni. Mivel egyben amatőr ökölvívó is vagyok, edzeni fogok a 2020-as olimpiai játékokra is, ahol Puerto Rico színeiben szeretnék aranyérmet szerezni. Utána pedig politikus szeretnék lenni, amennyiben lehet, holland nagykövet Romániában.