Kilenc éve járja a világot a csekefalvi–budapesti házaspár

Elsősorban alkalmazkodókészség, alázat és türelem kell ahhoz, hogy az ember elboldoguljon a nagyvilágban – derült ki a budapesti–csekefalvi utazóházaspárral, Végh Teodórával és Lőrinczi Hunorral folytatott beszélgetésből. A többdiplomás kalandorok először 2006-ban kerekedtek fel, a többséggel ellentétben kelet felé, hogy egyéves megszakítással öt feledhetetlen évet töltsenek Japánban, a festői Okinawa szigetén. Mint elmesélték, egy budapesti idegenvezető tanfolyamon találkoztak – Hunor református lelkészként szolgált, Teodóra japán szakos egyetemista volt, aki idegenvezetőként dolgozott. A Budapestre érkező kirándulócsoportokat látva eldöntötte, hogy sosem fizet be kötött, autóbuszos utazásra, illetve, hogy még ereje teljében annyit utazik, amennyit csak tud.

Mivel ez az álom közösnek bizonyult, esküvőjük után rögtön elutaztak Japánba egy évre, Teodóra ösztöndíjasként. Aztán egy évre hazatértek Budapestre, de onnan 2009-ben ismét Okinawára vezetett az útjuk, akkor már meghatározatlan időre. Az ott töltött évek alatt Teodórának kutatói minőségében alkalma nyílt megismerkedni a helyi kultúrával, főként a kézművesség nyűgözte le. Hunor szerelőként dolgozott a helyi – Japánban a legnagyobbak egyikének számító – amerikai katonai támaszponton, eleinte csekély nyelvtudással. Mindkettőjüket elbűvölte az egzotikus sziget, igyekeztek megélni a lehetőségeit: vízi sportokat űztek, tahiti tánccsoportba jártak, számos barátot szereztek. A nulláról kezdték, hiszen kaptak egy üres lakást, amelyet nekik kellett ideiglenes otthonná varázsolniuk. Meg kellett szokniuk a földön alvást, a rozsdás autót és a jóval kisebb ételadagokat – mindeközben rájöttek, hogy az Európában megszokottnál sokkal kevesebb egzisztenciális tényező is elég a boldogsághoz.

2013-ban aztán a letelepedés helyett a hátizsákos vándorlást választották Ázsiában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Fontos volt számukra, hogy mindenütt bekapcsolódjanak a helyiek életébe – például önkénteskedtek cunami sújtotta övezetben, és bepillanthattak az ausztrál őslakosok képzőművészetébe. Ha fogytán volt a pénzük, olyan munkát vállaltak, amilyet kaptak – mindez türelemre, alázatra nevelte őket. Élményeikről blogot vezettek. Alig két hónapja tértek haza, s most Udvarhelyszéket fedezik fel, ahonnan Hunor családjával tizenhárom éves korában költözött át Magyarországra. A pár egyelőre még sehol sem csomagolta ki hátizsákját, de ha letelepedést fontolgatnának, Székelyföldet erre megfelelő helynek találnák. „Ott az otthonom, ahol Hunor van” – foglalta össze Teodóra, egyértelmű jelét adva annak, hogy az átélt számtalan közös kaland eggyé kovácsolta őket.