Ezrek kísérték végső nyughelyére Szentegyházasfalu plébánosát

A melengető déli napfényben egy fuvallatnyi szellő meg-meglibbentette a toronyablakba helyezett gyászlobogót. A szentmise teljes ideje alatt több száz helybéli kisdiák állt egy-egy szál virággal díszsorfalat a templomig vezető útszakaszon. Szívszorító volt a végtisztességtevők részvétében osztoznunk az autóbalesetben elhunyt lelkipásztor temetési szertartásán.

Darvas-Kozma József pápai káplán, c. esperes, a csíkszeredai Szent Kereszt Felmagasztalása Egyházközség plébánosa mint az eltávozott lelkiatya barátja beszédében kifejezte: a papi szolgálat legnehezebb része a temetés. A napi evangéliumban hallottuk: Üdvözítőnk könnyekre fakadt barátja, Lázár sírjánál Betániában. Ugyanakkor reményt is ad a földi veszteségek elhordozásához: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.”

Portik-Bakai Sándor papi jelmondata a Vive sicut credis! volt, azaz Éld meg a hitet! Légy Krisztus tanúja. Felidézte Isten által vezérelt paptestvérének életútját: a kisgyermek csutakfalvi és gyergyóremetei ministránsútjait, négy testvérével iskolába vivő útjait. A kommunizmus éveiben, 1972-től az Úr nyomdokaiban megtalált életutat, amely a gyulafehérvári teológián, a papszentelésen át az oltárhoz vezette – harminckilenc évig.

Szórványbéli apostolkodásuk idején szövődött barátságuk – emlékezett a szónok. Segítették egymást a lelkigondozásban, de a templomok renoválásánál is. 1987. szeptember 4-étől Szentegyháza lett a végállomása. Gazdag történelmű vidék, ahol IV. Béla király is megfordult. Felidézte a legendák homályába vesző, ma már csak helynevekben élő régmúltat, amelyből megtanulták az ott lakók: ha van hitük, bizalmuk Istenben, akkor az üszkös romokon újraépíthetik portájukat. Ezért köszönnek e falvakban így az emberek: Isten maradjon! Mint Krisztus tanúja találkozott a falu hithűségével és hagyományával.

Portik.Bakai Sándor nemcsak a Szent Gellért Házat alapította meg, hanem renoválta az egyházközség épületeit, falusi kultúránk megóvásáért tájházat létesített. Kultúrértékeink felélesztése, a Szent Erzsébet-dráma, a Passió és a Filharmónia mind szívügye volt.

Míg az emberi értékeket szem előtt tartotta, építette lelketekben Isten országát. Munkájához lelki olvasmányaiból, a liturgiából, a lelkiségi találkozókból és a Rosa Mystica csoport imáiból merítette az erőt. Ugyanakkor a helyi egyház egyik hangosan is imádkozó paptestvére volt.

Végezetül a búcsúzó barát esedezve kérte Atyánkat, adjon papi hivatásokat és küldjön nekünk szolgálatvégzőket, akik igéjét hirdessék, szentségeit kiszolgáltassák és nevében népünket vezessék. Az elhunytnak azt a fényt kérte, amelyet azoknak ígért Isten, akik sok embert tanítottak. A maradóknak legyen példa, útmutató hitben megélt papi élete. Isten maradjon! – zárta gondolatait Darvas-Kozma József.

A kommunizmus idején maga köré gyűjtött első ificsoportjának tagja, ma a Szent Gellért Alapítvány vezetője, György Attila felidézte leghitelesebb útmutatását: mindent állítsanak Isten szolgálatába. Emlékezett a megalapozó, útra engedő és életművévé váló alapítványért munkálkodó, nevelő és szívós kitartású lelki atyjukra. Munkatársaik, az alapítvány sérült védencei és a fiatalok nevében köszönt el tőle.

A Rosa Mystica engesztelő imacsoport vezetője, Svella Erzsébet égi üzenetnek érzi, hogy 13-án déli tizenkét órakor búcsúztatták plébánosukat. Azon a napon és abban az órában, amikor évtizedek óta a papokért és szerzetesekért tartottak imaórát kis közösségükben.

A teológiai csoporttársak nevében Máthé Vilmos szentszéki tanácsos, c. esperes, a brassói Szent Kereszt felmagasztalása Egyházközség plébánosa kifejezte: öröm volt az évenkénti találkozásuk „Emmauszban”. Többekkel közülük már az égi hazában idézik fel emlékeiket

A sírhantnál a helybéli kortársak nevében elhangzottakból idézünk: „olyan mélységekben érintett meg minket plébánosunk halálhíre, mint amilyen mélységeket a hétköznapok sodrában nem sejtettünk önmagunkban. Akik itt vagyunk ezen a temetési szertartáson, bizonyára mindannyian szeretnénk, ha most minden elhalkulna. Minden emberi beszéd nehéz, amikor egy olyan embertől veszünk végső búcsút, akinek minden véleménye, minden kimondott szava a helyén volt. (…)

Úgy mondtuk, mert három évtizednyi szolgálata okán joggal éreztük, és így is van: a mi papunk. Értette és érezte a nagyfalusi ember lelkületét. Nagy tudása, tapasztalata, mérhetetlen embersége mellett egyszerű, végtelenül szerény ember volt. Azt azonban alig titkolt büszkeséggel emlegette, hogy abba az évjáratba tartozott, amelynek tagjait Márton Áron püspök még oktatta. (…)

Most nagy űrt hagy bennünk, életünkben. Szokták mondani, hogy senki sem pótolhatatlan. Portik-Bakai Sándor plébános úr koporsója mellett cáfolom: ahogyan a gondos, jó szülők, az igazi édesanya, a biztonságot, erőt sugárzó apa, ugyanúgy a jó pap is pótolhatatlan. A mi papunk ilyen volt...”