Egy régvolt faluba álmodták vissza magukat Felsősófalván

Hatalmas a hozadéka, hiszen, ha csak az én szűkebb környezetemet nézem, akik Székelykeresztúrról és a környező falvakból valók – mondta a táborvezető –, akkor jól látszik, hogy az eltelt két évtized során az egykori fiatalok, akikkel elkezdtük ezt a munkát, mindannyian saját néptánccsoportot szerveztek a maguk szűkebb környezetében és folyamatosan gondoskodnak arról, hogy továbbadják azt a tudást, amelyeket ezekben a tánctáborokban gyűjtöttek össze. Majdhogynem hihetetlen, hogy már a tizenkilencedik „kiadásnál” tartunk. Amikor hozzáláttunk, egészen más volt a hajam színe, s a bajuszom sem volt ennyire fakó, a gyermekeink pedig kicsik voltak. Sok minden megváltozott, de azóta is együtt vagyunk, s a felnőtté vált fiaink-leányaink ma is velünk együtt ropják, s töretlen a lelkesedésük.

– A tábor vonzáskörzete azonban sokkal nagyobb, lefedi az egész Kárpát-medencét, sőt, nemzetközi szinten is híre van.

– Így igaz. Idén van egy japán vendégünk és négy franciánk, szlovákok, németek és svájciak is megfordultak a táborunkban. Természetes, hogy Erdély más tájegységeiről, Magyarországról és a Felvidékről is jöttek az érdeklődök. Nem készítettem pontos statisztikát, de a nagyjából kétszázötven-kétszáz főnek a fele lehet külföldi. Legtávolabbi vendégünk az Amerikai Egyesült Államokból jött, Orbán Laci barátunk, aki innen a szomszédból, Alsósófalváról származik. Amíg idehaza élt, részt vett a táncházmozgalomban, sőt oszlopos tagja volt, aztán később Magyarországon is muzsikusként dolgozott, majd miután úgy alakult az élete, hogy az Egyesült Államokba került, ott is a népzene vonzáskörében él. Együttese van, táncolni, zenélni tanítja a kinti második és harmadik generációs magyar fiatalokat, sok-sokezer mérföldet utazik, ha kell, amikor rendezvényekre hívják, főfoglalkozásban terjeszti a magyar népi kultúrát. Elmondhatjuk, hogy ő a székelyföldi népzene egyik nagykövete túl a Nagy Vízen. Sokan a tanítványaim közül táncmesterek lettek Erdély-szerte, akik most másutt szerveznek ehhez hasonló táborokat. Fontosnak tartom azt is, hogy a sófalvi táborokban az itteni gyermekekkel is kapcsolatba kerülünk, akik így tiszta forrásból tanulhatnak. A népi műveltség a hagyományos módon, a maga környezetében már nem öröklődik, illetve nem minden esetben jól hagyományozódik át, mert folyton idegen hatások érik. Gondoskodnunk kell arról – közös erővel –, hogy a hagyományátadás megtörténjék. Ilyen ez a mai világ. Odajutottunk, hogy a falusi embernek is újra kell tanulnia a saját népi kultúráját.

– Milyen tájegységekről jöttek most ide az oktatók, a zenészek, illetve az adatközlők?

Az alapfeladatot itt a sóvidéki táncok népszerűsítése képezi. Az idei táborban esténként marossárpataki táncosok voltak jelen, ez volt az „új tánc”, amelyet esténként egy-egy órában tanítottunk. Igen sokat foglalkoztunk a Kisküküllő-menti táncos hagyományokkal, történetesen a küküllődombói zenét és táncmotívumokat mutattuk be, aztán volt szásznagyvesszősi (Fehér megye), magyarózdi (Maros megye) vagy éppen balázstelki (Szeben megye) tánc is.

– Milyen volt a tábor összetétele életkor szerint? Mely programok iránt volt a legnagyobb az érdeklődés?

– Idén nagyon sok volt a gyerek. Nem középiskolásokra gondolok, hanem általános iskolásokra és óvodásokra. A szülők régóta visszatérő vendégeink, akik annak idején diákként, pályakezdő pedagógusokként jártak ide, de lettek időközben ezek a gyermekek, megszülettek, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy idejönnek a szüleikkel. Minden ideérkező fiatal házaspárral volt legalább egy gyerek, sok esetben kettő vagy három is. Az új generációban is fel kell kelteni az érdeklődést. Modell-értékű cselekvéssort kell produkálnunk. Úgy kell hozzáállnunk, játékosan, látványosan, szórakoztatóan, hogy minden gyermekben felkeltsük a spontán érdeklődést, hogy ők is nyitottakká váljanak ezekre az értékekre és a népi kultúrát a legtermészetesebb módon szívják magukba. Mi nem vagyunk profi néprajztudósok vagy szociológusok, de ismerjük a székelyföldi embert, éretjük, érezzük, hogy mi való ide; mindig gondoskodunk megfelelő előadókról, s egyes még élő népi mesterségeket azok művelői segítségével mutatunk be. Ezek nagyon népszerű programok. Népi bútorfestést tanított Halmágyi Zsolt. Nem bútort, csak deszkát festettek a gyermekek. Aztán vesszőfonást tanított egy cigányember és eljött egy zsindelykészítő is, aki nem csak a zsindelymetszést tanította, hanem beszélgetett is a vendégekkel, és őt ízes beszéde miatt is kedvelik, akik találkozhattak véle. Nem főprofilunk a kézművesség, de szükség van rá, mint ahogyan a hagyományos falunak is része volt minden ilyenfajta foglalatosság. Mi úgy élünk évente tíz napig a felsősófalvi táborainkban, hogy egy kis faluközösséget próbálunk modellezni, amelyben mindennek és mindenkinek megvan a helye és a szerepe. Értékrendre, illemre, a felnőttek tiszteletére is tanítjuk a legfiatalabbakat. Álom ez a világ, amit ilyenkor kitalálunk magunknak, mert a valóság már rég nem erről szól.