„Meg tudod csinálni!”

Kilenc olimpiai, tizenöt világ- és tizenhat európai bajnoknak voltak edzői, de rengeteg amerikai szövetségi érem is fűződik munkájukhoz. Kezeik alól olyan tornászok kerültek ki, mint Nadia Comăneci, Svetlana Boginskaya, Mary Lou Retton, Betty Okino, Teodora Ungureanu, Kim Zmeskal, Kristie Phillips, Dominique Moceanu és Kerri Strug. A dinamikus, mosolygó, csillogó szemű tornamesterrel udvarhelyi otthonában beszélgettünk.

– Amikor legutóbb érdeklődtünk, még az a hír járta, hogy a 2012-es londoni olimpia után visszavonul. Íme, 2014-et írunk, és utoljára 2013 októberében értek el kimagasló sikereket tanítványai az antwerpi világbajnokságon. Mi változott?

– Felkérésre még egy olimpiai ciklusban vállaltuk, hogy vezetjük az Egyesült Államok csapatát, tehát gyakorlatilag 2016-ig, a riói olimpia befejeztéig. Ezt az utolsó felkérést annak az edzési rendszernek és tornaprogramnak köszönhetjük, melynek kifejlesztésén egész életünkben dolgoztunk férjemmel. Legelőször Romániában alakítottuk ki azt a központosított rendszert, melynek eredménye az lett, hogy Románia a nemzetközi női torna élvonalába került. Az onești-i iskola az első volt világszerte, amely főként női tornával foglalkozott. Nehezebb volt azonban egy irányba terelni a sportágat az Egyesült Államokban. Nem volt egy szövetségi tornaprogram, klubokban tornásztak, és nemzetközi versenyeken is jól látszottak a szövetségi érdekek. Mivel semmi köze az államnak a sporthoz, semmi követelése nem lehet. Anyagilag sem támogatja, úgyhogy azok a klubok határozták meg az irányvonalat, amelyekből éppen a vezető atléta jött, tehát az irány is az érdekeknek volt alárendelve. Itt fejlesztettük ki azt a félközpontosított rendszert, amely végül szövetségi szinten is egy zászló alá terelte a női tornát. Havonta legalább egyszer négy-öt napos edzőtábort tartunk a farmon, ahol felmérjük az eltelt időszak edzéseinek eredményeit, meghatározzuk az elkövetkező időszak irányát, és válogatjuk a csapatot. Természetesen találkozók, bajnokságok előtt hosszabb edzőtáborokat tartunk. Bár férjemmel mindketten a szövetségi csapat vezetésével vagyunk megbízva, edzéseken én veszek részt, személyes közelségből szeretek irányítani. Férjem is beül egy-egy edzésre, és mesteri véleménye mindig segít, de manapság ő inkább a táborok igazgatásával foglalkozik. A szövetségi tornaprogram irányítója egy civil szervezet (nem profitorientált), Béla pedig népszerűsége révén sokkal eredményesebben toboroz támogatókat hozzá, s így sikerül egységesíteni a programot. Hogy konkrétan feleljek a kérdésre is, semmi sem változott. Egyszerűen az idők során megtanultunk ebben a kettős csapatban dolgozni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha egymás erősségeit támogatjuk, kiegészítjük egymást. Csak így vállalhattuk még egy olimpiai ciklusban a vezetést.

– Azt mondják a rossz szájak, hogy Márta a kapitány. Márta a szigorúbb, tőle félnek jobban. Beszélne erről?

– A tornaeredmények matematikailag nem kiszámíthatók. Első válogatásnál azt kérdezzük a kislányoktól, hogy mit szeretnének elérni, és mit hajlandók tenni ezért. Bajnokokat nem lehet simogatással nevelni. Az angol azt mondja, nem lehet omlettet készíteni anélkül, hogy el ne törjünk néhány tojást, úgyhogy kemény munkát, és – bár tökéletesség nem létezik – tökéletességre törekvést követelek. Én vagyok a tervező: az én erősségem a gyakorlatok megtervezése és a végrehajtás begyakorlása. Béla az ösztönző, a mozgatórugó, a motiváló. Az idők során viszont mindkettőnket kikezdtek a pletykák, durváknak, könyörteleneknek neveztek. Nem mentegetőztünk sosem, eredményeink mindig magukért beszéltek. Ettől függetlenül nem szűkölködik a média egy-egy tanítványunk állításainak félremagyarázásával. Így lesz a megfelelni akarás félelméből az edzőtől való félelem, bár biztos vagyok abban is, hogy a lányok önbizalma vagy annak hiánya néha még ennél is nagyobb akadály. Sokszor dőlt el az eredmény lányaink pszichológiai erősségén...

– Úgy tudjuk, a farmon edzőket is képeznek. Ez így igaz?

– Mint említettem, én még mindig személyesen részt veszek az edzéseken, az edzőtáborokat én vezetem, de részt vesznek a lányok edzői is. A 2013-as antwerpeni világbajnokságon a sportág elismerten legnehezebb „szerének” aranyérmese, az egyéni összetett bajnoka és második helyezettje is amerikai. A bajnok, Simone Biles olyan klubból került a csapatba, ahol edzőjének ő volt az első nemzetközi tornásza. Ezt a sikert is meg kell tanulni kezelni. Együtt edzek a lányokkal és edzőikkel. Az edzőtáborokban együtt felmérjük az eltelt időszak eredményeit, meghatározzuk a következő időszak irányát, és ők együtt dolgoznak a következő edzőtáborig. Ők maradnak a klubedzők, ezért gondolhatják, hogy edzőket edzünk. Olyan atlétáink is vannak ugyanakkor, akiknek a programja egy évre előre meg van tervezve.

– Csak női torna? Mi a helyzet az amerikai férfi tornacsapattal? Nem lenne logikus, ha már megvannak a lehetőségek a farmon?

– Két különböző sport, semmi közük egymáshoz. Nemcsak a szerek különböznek, hanem a csapatok felépítése és programjuk is. A farmon a létesítmények a női tornát szolgálják ki, és a női torna az, amivel foglalkozunk. A farm fejlesztésével ugyanakkor sikerült bővíteni a létesítményeket: ritmikus és akrobatikus tornászok, illetve trambulinosok számára szereltünk fel edzőtermeket, így ők is bekapcsolódnak az edzőtáborba, de nem vesznek részt az általunk vezetett programban. A létesítmények bővítésének ritmusa is programunkat szolgálja.

– Szinte városi legenda számba megy az, hogy az első tornaiskola óta együtt dolgozik férjével. Igaz az, hogy férje az edző, és ön a koreográfus?

– Dehogy igaz. Vannak szerek, amelyeket előnyben részesítek, és vannak szerek, amelyeket ő részesít előnyben. Nekem például kedvencem a gerenda. Talán ezért félnek tőlem a lányok. Tíz centi széles gerendán a kidolgozott elemeket csak tökéletességre törekedve lehet balesetek nélkül végrehajtani. Így is fennáll a balesetveszély, ugyanis a torna nem matematika. Egy-egy elem tervezésénél még a pontozási rendszer is meghatározó. Valamikor, még Nadia bajnoksága idején létezett tízes pontozás – azóta ez teljesen megváltozott. Most már két pontozás összegét számolják: egyet az elemek nehézségi szintjére adnak, egyet pedig a végrehajtás minőségére. Egy-egy rutin megtervezésében pedig a pontozási rendszert is figyelembe vesszük. A szereken kívül is megvannak a különböző erényeink, melyek kiegészítik a másikét. Én vagyok a stratégia kidolgozója, Béla a motiváló.

– Igaz, hogy a Nike sportmárka Just do it! (Csak csináld!) szlogenje önöktől származik?

– Nem. De Clinton elnök kampányszlogenje, a You can do it! (Meg tudod csinálni!) Bélától jön. 1996-ban Atlantában készültünk az Amerikai Egyesült Államok első csapatolimpiai aranyérmére. Végig fej-fej mellett küzdött a csapat az orosz lányokkal. A legutolsó két bakugrástól, Kerri Strug ugrásaitól függött az aranyérem: ha az egyik ugrásra 9,70-es osztályzatot kap, aranyérmesek vagyunk. Az elsőt nemcsak nem „tapasztotta” le, hanem az ugrás során elszakította bokájában az ínszalagokat is. A palástra kisiető orvosok nem ajánlották, hogy lábra álljon. Kerrinek a bak volt a leggyengébb szere. Béla félrevitte, és beszélt vele. Az egész terem szívével a torkában nézte a szerhez bicegő lányt. Menni is alig tudott. Arra a kötelező másodpercre „letapasztotta” egyik lábára az ugrást, majd összeesett: 9,80-at kapott, az amerikai lányok megszerezték első olimpiai csapataranyérmüket. Az egyéniben érmet soha nem szerző lány pedig bebizonyította, hogy nem hiába választottuk a csapatba. Története a kitartás példája lett. Nekünk pedig edzői módszereinket igazolja.