A székely kultúrát ünnepelték Farkaslakán

Mihály János történész vasárnap elmesélte, hogy fiatalon a lövétei könyvtár igazgatójaként mindennapos vendége volt Ladó István bácsi, aki sokat mesélt neki rokona, Ladó Lajos és Tamási Áron barátságáról. Ezeket a fiatal Mihály nem vette komolyan mindaddig, míg az Erdélyi Helikon kiadványaiban meg nem találta Ladó Lajos novelláit Tamási ajánlásával. Ekkor kezdődött el az irodalmi oknyomozás, melyből később kötet is született.

Ladó Lajos 1907-ben született Lövétén, pontosan olyan családban, mint Tamási: földműves, sokgyermekes, szegény – jellemezte a családot Mihály. Ladó Lövétén végezte iskoláit. Édesapja nagy tréfamester hírében állt, sok lakodalomba hívták szószólónak is, így a székely ember furfangját már kisgyermekként magába szívta. A még gyerekként erdőpásztornak a Hargitára került Ladóról Tamási egy kirándulócsoport tagjaitól hallott először, akik lerobbant járművük javítására várva napokig hallgatták Ladó Lajos tréfás történeteit.

Ennek hatására Tamási és Ladó között elindul egy levelezés, majd Ladó Kolozsvárra költözött, ahol kazánfűtő lett. Itt megismerkedett az íróval, és sokat mesélt neki hargitai kalandjairól. Tamási biztatására a történetek egy részét le is írta Ladó. Ezeket a történeteket Tamási csiszolta csattanós elbeszélésekké, s így kerültek Kuncz Aladárhoz, aki az Erdélyi Helikonban le is közölte azokat, Tamási ajánlásával. Így indul Ladó Lajos írói pályafutása, ám amíg Tamási karrierje felfelé ívelt, az övé épp ellenkezőleg.

1932-ben jelent meg Tamási Áron leghíresebb műve, az Ábel a rengetegben, így harmadszor is megkapta a Baumgarten-díjat. Közben Kolozsváron a kávéházi asztaloknál, irodalmi berkekben elindult a pletyka, hogy a regényt nem Tamási Áron írta, hanem Ladó Lajos, és Tamási kétezer lejért vette meg tőle a történetet. A „pikáns irodalmi csemege”, ahogyan Dsida Jenő nevezte, plágiumváddá nőtte ki magát, melynek híre Babits Mihályhoz, a Baumgarten-díj kurátorához is eljutott. Dsida utána is járt az ügynek. Bár az Ábel-történet magva tényleg a Ladó-féle elbeszélésekből ered s még a helyszínt is onnan kölcsönözte Tamási, azt ő írta olyanná, ahogyan mi ma olvashatjuk.

Ladó Lajos később a Székely Alkalmazottak Lapja szerkesztője lett, az idegenben kallódó székely munkavállalók érdekében dolgozott, és egyes íróktól szerzett ismertető szócikkeiből Székely nagyjaink címmel lexikonszerű kézikönyvet állított össze – folytatta Ladó élettörténetét az előadó.

A világháború után nem volt helye a sajtóban, hiszen néhány évig erősen jobboldali volt. Előbb visszaköltözött az erdőpásztori lakba, majd visszatért Kolozsvárra. Időközben meghalt a felesége, majd értesítették, hogy elhunyt az édesapja és menjen haza a temetésére, ám ekkor kapta a hírt a család, hogy Ladó Lajos már egy éve, azaz 1963-ban elhunyt – zárta Ladó Lajos történetét Mihály János.