„Egész nap irtják az őserdőt, hogy termőföldet nyerjenek a termelés számára. Vetnek is rizsát, babot, vattát, tengerit, kevés kávét, mandiókát, sőt újabban búzatermeléssel is kísérleteznek, állatokat tartanak, egyszóval nagyon szigorúan, keményen élnek, mert az őserdő törvényei igen kegyetlenek. Az első nemzedék sohasem tud beleilleszkedni az amerikai életbe, mert nem is lehet – az asszimilálódás csak a második és a következő nemzedékekben lesz látható, majd egészen meggátolhatatlan. Az óhazával való kapcsolat minden évben lazul, mert az írás nehezükre esik, a közelben nincsen sem bolt, sem bélyeg. Lassan beletörődnek a sorsba, s csak néha, ha egy kis pinga felvidítja őket, virágosodik ki bennük az áldott jó csángómagyar kedély, csak akkor nyílnak ki az elzárkózott szívek, és lesz fátyolos a tekintetük. Nagyon lehet szeretni őket, s aki véletlenül közéjük téved, sohasem tudja őket elfelejteni. Büszkék arra, hogy csángó eredetűek, s ezt azzal mutatják meg, hogy a legnehezebb őserdei telepen, távol a világtól, piactól, emberektől és kultúrától, egy sajátos csángó életformát teremtenek maguknak. A csángómagyar nem olvadt be évszázadok folyamán a bukovinai halmok és folyók között sem, itt sem lesz belőle brazileiro. Nem érti őket senki, még saját fiaik sem tudják, hogy apáik hősök, honalapító magyarok, akik úgy teremtenek kenyéradó földet gyermekeik számára, hogy a szörnyű erőfeszítésekben összeroskadnak, de a magyar névnek általános elismerést szereznek az egész környéken, s ha kihull majd a kezükből a fejsze, összetört szívük fölött bizonyára szebben nőnek majd a brazil erdei virágok...”

Részlet Kordás Ferenc egyik leveléből

„Annak dacára, hogy a föld évente kétszer terem, az élet nagyon küzdelmes, az értékesítési piac távol fekszik, s a rossz utak miatt nehéz a szállítás. Ötven kilométeres körzetben nincs orvos, se bába, se gyógyszertár. Ha valaki megbetegszik, orvos és gyógyszer nélkül kell viselnie a betegségét. Ha belepusztul, pap nélkül temetik el. Csak néha-néha keresi fel őket egy-egy magyar pap, hogy lelki vigaszt nyújtson küzdelmes életükhöz.”

Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata (különlenyomat a Hitel 1939. évi 3. és 4. számából)

Székely legény búcsúzik

„Boldogasszonyfalván történt az őserdei kis magyar telepen… Az egyik székely gazdánál nagy öröm és vendégség volt, hogy Sao Paolóból kőműves fia néhány napi látogatásra hazaérkezett. Dédelgő szeretettel vették körül a messziről jött embert, aki beszélt a nagy város szép csodáiról és bujdosó, kallódó magyar rokonok sorsa állásáról.

Egy délután, hogy ütött a búcsú órája, s a legénynek távoznia kellett, meghatódottan és könnyes szemmel kísérte ki az egész család messze a domb aljáig. A legény itt nyeregbe szállt, és megindult az erdő felé a vörösen porzó országúton. A család együtt maradt a domb aljában, s merengve nézett a távozó után. Amikor a legény a fák alá ért, ahol még szabad szemmel jól volt látható, megállította a lovát, visszatekintett s egy ismeretlen, de szívszaggatóan szép székely népdal zendült fel az ajkán. Az anyja nótája! – susogták az emberek könnyes megindultsággal.

A legény hangja meg szinte szárnyalt a tiszta levegőben, s valami csodálatosan szép, gyermeki szeretet ritmusa lüktetett benne. Aztán messze kiemelkedett a nyeregből, és még egyszer búcsút intve eltűnt a rengetegben. De az öreg székelyek csak álltak a domb aljában, és rendületlenül vártak tovább. Nemsokára újra dal csattant fel a domboldalról az erdői fái közül. Magyar dal! Egyike azoknak a székely kesergőknek, amiket a csíki hegyekből hoztak ide Brazíliába…”

Nyisztor Zoltán: Felhőkarcolók, őserdők, hazátlanok (1935)