Sabin Gherman publicista beszélt a Székelyhon Tv-nek a magyar–román együttélésről

No, lássuk csak, milyen gondjaik vannak románoknak és magyaroknak. Vannak autópályáink, kórházaink, tankönyvek az iskolapadokon? Nincsenek. Oda jutottunk, hogy fontosabb a kétnyelvű táblák, vagy a közigazgatási anyanyelvhasználat ügye – amit, figyelem, Románia alkotmányának 120. cikkelye ír elő, nem pedig Magyarországé vagy Burkina Fasoé –, amiket 20 év alatt nem tudtunk megoldani, csak azért, hogy elfelejtsük: nincsenek autópályáink, iskoláink, kórházaink, stb.

Nincs semmi vitatni valójuk románoknak és magyaroknak.

Sok román nacionalistának miért csak március 15-én jut eszébe Románia? Mert úgy érzik, hogy még mindig harcolnak egy országért. A 21. század az együttműködésé, ezért én arról álmodozom, hogy a budapesti Viktor és a bukaresti Ludovic egy nap azt mondják: hozzunk létre partnerséget, mert sok minden összekapcsol minket. Legyen partnerség autópályák, kórházak közös építésére, írjuk meg azt a történelemkönyvet, amelyről évtizedek óta beszélünk, ahogy a franciák és a németek tették. Igen, Erdély történelmét akarom, mert a román tankönyvekben három oldal szól Dimitrie Cantemirről, Moldováról, de nem tudom, van-e legalább egy oldal Bethlen Gáborról, Kós Károlyról ne is beszéljek. Apropó, én Kós Károly stílusában építtettem a házamat.

– Vajon mennyire ismerik Erdély történelmét, akik magyarveszélytől félnek? Hallottak például a vallásszabadságot kihirdető 1568-as tordai ediktumról, amely a világ első ilyenszerű törvénye, nemrég pedig hungarikum lett?

– És ne feledjük, hogy Bajorország után Erdély volt a második állam a világon, amely bevezette a kötelező oktatást. Vagy hogy azokban az időkben, amikor a zsidókat kiutasították egész Európából, Bethlen Gábor megadta szabadságuk ediktumát, majd aláírta a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békeszerződést.

Vegyük csak Báthory Istvánt, aki nagy lengyel király lett, Krakkóban megtekinthetjük a sírját, a róla elnevezett utcákat, sugárutat, itt meg elnevezünk róla egy kis utcát, hogy ne mondhassák a magyarok, valami bajunk van velük. Ez a különbség. A diverzitás azt jelenti, hogy megértjük egymás kultúráját, sőt még örülünk is annak. Mi a középiskolában soha nem kérdőjeleztük meg egymás identitását, elfogadtuk a másikat. Minden attól függ, hogyan nősz fel. Ha továbbra is úgy érzed, hogy csak a konfliktus oldhat meg dolgokat, akkor vesztettél.

Az Elegem van Romániából közzétételekor úgy tűnt, mindenki ellenem fordult, de egy felmérés szerint, amelyben mindössze 5 százalék magyar szerepelt, mintegy 37 százalék véleménye az volt, hogy én valóban az erdélyi érdekeket védem, és ez óriási volt. Vagy idézem Vasile Dâncut, aki egy felmérése kapcsán úgy nyilatkozott: „Az autonómia vonatkozásában nem merem megadni az erdélyi adatokat, mert mindenki megérti, hogy az autonómia nem jelent különválást”.

Sokan kérdezik: a moldvaiaknak, a bánságiaknak van pártjuk, az erdélyiek miért nem teszik ugyanazt? Egyrészt ha létrehoznám az erdélyiek pártját, és mondjuk az RMDSZ nem jut be a parlamentbe, mindenki ujjal mutogat rám. Másrészt addig nem viheted végbe a pártalapítást, amíg a közösségek éretté nem válnak. Mind a románnak, mind a magyarnak meg kell értenie, hogy együtt lenni nem egymás asszimilációját jelenti, sem pedig azt, hogy feldühödjenek, amiért ez Jó napot köszön bună ziua helyett, vagy miért utcát ír a strada helyett.

– Mit tehetnénk mi, magyarok, hogy eloszlassuk az irántunk tanúsított gyanakvást?

– Erre azt is válaszolhatom: mit kellene tegyünk mi, románok, hogy megszabaduljunk a gyanakvástól? Miért létezik ez a bizalmatlanság? Mert az oktatási rendszer rendkívül rossz. A fiam hozza Ion Creangă művét és kérdezi, hogy miért kellene olvasnia egy 19. századi nyelvezetet. Amíg a magyar gyerekek nem idegen nyelvként tanulják a románt, addig nem mesélhetsz nekik. Ez józan gondolkodás dolga, hiszen az a gyermek magyarnak született, első szava anyu volt, és nem mama. Nem tukmálhatod rá a te kultúrádat, tudod? Jó lenne eloszlatni minden gyanakvást.

Vagy hány kétnyelvű felirat van Gyulán, a Vajdaságban pedig öt vagy hat idegen nyelvet használnak, ebből egy a két százaléknyi román hivatalos nyelve. Akkor miről beszélünk? 

– A trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulója kapcsán az illendőségről beszélt, kijelentve: „nem hangosítod fel a zenét, amikor a szomszéd gyászol”. Vajon közös nevezőre jutunk-e valaha a történelmünk kapcsán?

– Ha optimista lennék, igennel válaszolnék. Nem beszélhetsz egy másik emberről, ha nem érzed velődben, hogy tiszteled az ő kultúráját. Én alapítanék egy közép-európai akadémiát Bécsben, hogy ne legyen vita Bukarest és Budapest között, újraközölném Maniu memorandumát, elmagyarázva azt a korszakot, kiadnám románul Kós Károly Kiáltó szóját. Kevés román ember olvasta, én igen, szerencsém volt a magyar szomszédasszonyommal. És minél inkább megismerik egymást, a másik kultúráját, meglátod, megbékélnek, rájössz, hogy minden összeegyeztethető. Nem lesz többé, hogy Erdély az enyém vagy Erdély a tiéd. Nem, Erdély az enyém, az erdélyieké, a tied is és mindazoké, akik itt élnek. Ezt nem értik meg ezek. Tudod, miért? Mert nem olvastak egyetlen könyvet sem.