Nagycsütörtöki szentmise Zetelakán járványveszély idején

Az egyházi év egyik legmegérintőbb liturgiája ugyanolyan szép oltártérben zajlott, mint egy évvel korábban. A rendkívüli egészségügyi helyzet miatt a szertartás idejére az utolsó vacsora termévé vált minden olyan zetelaki szoba, ahol az elektronikai eszközök, avagy a kábeltelevízió hálózata által Jézus búcsúajándékaiban részesültek a hívek.

Noha üresek voltak a padsorok is, de az egy szívvel, egy gondolattal és reménnyel lélekben együtt imádkozók liturgikus tér fölötti dimenzióban egyesítették szándékaikat. Így jelenbeli nehéz élethelyzetünkben élhettük át az utolsó vacsora miséjét, azaz a szenvedésre induló Jézus övéitől való búcsúzását.

Öröm és bánat együtt

Az a húsvéti lakoma, a Pászka, melyet Jézus is megünnepelt tanítványaival a szabadulás feletti örömben telt. A nagycsütörtöki szentmisén ezt az örömöt idézi fel a liturgia fehér színe, a virág, az orgonaszó, a felcsendülő Dicsőség, melyet a csengők hangja kísér. Egyben megjelennek a fájdalom jelei is. „Megrázó ellentétek feszülnek. Jézust azon az éjjelen fogják el, amikor szeretetének legnagyobb jelét adja – hallottuk a szentmise elején. – Elnémulnak a harangok, a csengők, nem szólal meg az orgona sem a feltámadásig. Mint a leölésre szánt bárány – így némulunk el mi is. Jézus elbúcsúzik barátaitól, feltárja előttük a szenvedés és a szeretet összefüggésének titkát. Megígéri a vigasztaló Szentlelket, aki egyházzá alakítja a tanítványokat, és minket is megtanít mindenre.”

Azon az éjszakán, amelyen elárulták…

A megrendítő szertartáson a főcelebráns, Jánossi Imre segédlelkész Dsida Jenő Nagycsütörtök című versével indította az ünnepet. Szentbeszédében a vendégségről szólt, ahol minden elkezdődött. „Talán nem véletlen, hogy Jézus első csodáját éppen egy menyegzőn, egy lakomán tette a galileai Kánában. Akkor, amikor két ember egy életre befogadta egymást. (…) És talán az sem véletlen, hogy Jézus földi élete végén egy másik vendégség, az utolsó vacsora áll. Ráadásul ezt követik majd a húsvét utáni megjelenések vendégségei. (…) Ott ülnek az apostolok az asztal körül. Tizenkét ember, tizenkét bizonytalanság, tizenkét félelem. (…) Jézus pedig – mint az, akihez vendég érkezett – nekivetkőzik, és megmossa mindegyik lábát. „Ti is így tegyetek!” – mondja. (…) Jézus odaadja mindenét: rabszolga lesz. És hogy mindezt jobban elhiggyük, rabszolgaként is hal majd meg. De most, a mai estén nem kérdez egyikünktől sem semmit. Elénk térdel, hogy miközben lemossa lábunkról az út porát, megszülessen bennünk a bizalom.”

Jelképek

A szentmise glóriájára megszólaltak a zetelaki nagytemplom harangjai, zengett az óriási orgona és csilingeltek a csengők. Utána néma csend telepedett a templomra. Nagyszombati vigília glóriájáig ez a legmélyebb gyász csend-jele. A mise végeztével az Oltáriszentséget ünnepélyesen, eme napokra fenntartott őrzési helyre, a mellékoltárhoz vitték – a húsvéti vigília áldoztatásáig ott őrzik.

A magányban várakozó, kiüresedett Jézust jelképezi az oltár lecsupaszítása, az oltárfosztás. Az iránta való hála jele az oltármosás vízzel, borral és nárdusz olajjal. Előbb a pap Jézus szenvedéseinek emlékezetére minden virágot, terítőt, gyertyatartót és feszületet eltávolított az oltárokról, és azok így maradnak a nagyszombati liturgiáig. A nagycsütörtöki oltármosás szimbolikus kellékei a bor és a víz, annak emlékére, hogy Krisztus testét a kereszten vér és víz fürdette. A pálmaággal történt lemosás után a pap nárdusz olajjal kente meg az oltárt. Eloltották a gyertyákat, és a templom fényforrásait is szerre lekapcsolták.

Az Ő öt szent sebe iránti tisztelet jele volt az az illatos tömjénégetés, mellyel zárult a nagycsütörtök esti eukarisztikus ünneplés. Jézus minden emberi vigasztalástól távol, tanítványaitól elhagyottan várakozik a fájdalmas csendben. Ezt a csendet jelenti, hogy eme szentmise végén nem volt áldás.