Szilárd vásárhelyi talaj Nyugaton

Grossmann Péter világhírű zongoraművész, dalkísérő 1948. június 6-án született Marosvásárhelyen. Először zenei hajlama mutatkozott meg, négyéves korától zongorázik. Versmondói, színjátszásbeli sikereinek dacára a zenei pálya mellett döntött. Életútja alakulásában mégis tovább él a színészi vágy: dalkísérő lett, mert a dal alapjául szolgáló versben találta meg azt a forrást, ami zongorajátéka kifejező erejét a legjobban elősegíti.

– Az ön életét gyökeresen meghatározta a szavalás, a zongorázás, dalkísérés…

– El kell ismernem, a párhuzam állandóan jelen volt az életemben. Kisgyerekkorom óta zongorázom. Minden egyszerűen kezdődött. Leültem a zongorához, és hallás után próbáltam eljátszani, amit épp az utcán vagy a színházban hallottam. Eleinte ez csak amolyan kétujjas próbálkozás volt, de a kitartásom meghozta az eredményt. Bekerültem a zeneiskolába, és nagyon rövid idő alatt a zongorázás életem szerves részévé vált.

– A szavalásról sem mondott le.

– A zongorázás az életemben faktummá alakul. Érdekes mód, ahogy egyre jobban megtanultam zongorázni, ehhez a tudásomhoz kapcsolódott a szavalás igénye is. Ami a versmondást illeti, ehhez családi indítékaim is voltak. Akarva akaratlan, a nálam pár évvel idősebb unokatestvérem jut eszembe, aki nagyon szépen szavalt. Eleinte ő volt a példaképem. Úgy hiszem, őt utánozva kezdtem el a szavalást. A dilemma: zongorázás, avagy versmondás? Éveken keresztül nem tudtam dönteni. Egyik pillanatban színész, a másikban pedig zongorista akartam lenni. Persze aztán később minden letisztult.

– Mivel foglalatoskodik mostanában, hogyan telnek a napjai?

– Nyugdíjas lévén sokrétűbb a foglalkozásom, mint annak előtte volt. Akkor zongorakísérőként a nürnbergi Zeneművészeti Főiskolán kizárólag zongoráztam, mert rengeteg tanulnivalóm volt. Nem maradt idő semmi másra. Nyugdíjba vonulásom után egyszerre megszűnt a napi kötelességek parancsa. Időm lett arra, amit mindig szívesen csináltam, és az évek folyamán tapasztalatot is szereztem benne: az éneklésre. Két kórusba jelentkeztem, és naponta skáláztam itthon és gyakoroltam a basszus szólamokat. Természetesen továbbra is zongoráztam, de most már csak azt, amire igazán kedvem volt. 2012-ben aztán bezárult egy másik kör is: sok-sok év után újra elkezdtem verseket mondani. Gyerek- és serdülőkoromban nagyon aktív voltam ezen a téren, örömmel vettem újra fel a labdát... Napjaim így telnek most is: zongorázás, éneklés, versmondás. Fellépéseim vannak mindhárom szakban, úgyhogy most konkrét feladatokra készülök.

– Milyen érzésekkel érkezik Marosvásárhelyre? Mit jelképez önnek a város?

– Marosvásárhelyre úgy érkezem, mint a „tiszta forráshoz”. Ennek a városnak köszönhetem mindazt, amit elértem, mert megteremtette bennem az alapot, amire létem, pályafutásom épült. Itt tanultam szüleimtől, tanáraimtól becsületet, kitartást, munkaszeretetet, olyan tulajdonságokat, amelyek később fiatal pályakezdőként és aztán egy új élet küszöbén itt, Nyugaton szilárd talajt jelentettek a lábam alatt, és sikerült megállnom a helyem minden körülmény között. A gyermek- és fiatalkor emlékei szülővárosomban újult erővel felélednek, mesélnek a kövek, az épületek, az utcák.

– Mivel készül a Marosvásárhelyiek III. Világtalálkozójának gálaműsorára?

– Jelenlegi elfoglaltságomat tükrözve zongorázni és szavalni fogok a III. világtalálkozó gálaestjén. Robert Schumann D-dúr Novellette-jét és Reményik Sándor Ahogy lehet... című versét fogom előadni.