Magukra hagyott végső stádiumban lévő betegek

„Romániában mintegy 140 ezer rákos és egyéb gyógyíthatatlan betegségben szenvedő páciens marad palliatív kezelés nélkül” – kongatta meg a vészharangot a portálunknak nyilatkozó Daniela Moşoiu brassói onkológus. Az Országos Palliatív Kezelés Egyesület (ANIP) alapítója szerint nem természetes, hogy a rendszer és a társadalom oly könnyen lemond a gyógyíthatatlan betegekről.

Mint köztudott, a palliatív kezelés célja elsődlegesen már nem a gyógyítás, hanem a betegek szenvedésének csökkentése, a lehető legjobb életminőség biztosítása. Magába foglalja a tünetek kezelésén túl a döntéshozatalban való segítségnyújtást, a betegnek és családtagjainak nyújtott gyakorlati segítséget is az emberi méltóság megőrzése érdekében. Az orvoslásban egyébként alapszabály, hogy a legnagyobb kárt a betegnek a szenvedés okozza, ezért a fájdalomcsillapítás mértékét alapvetően egyetlen dolog határozza meg: a fájdalom nagysága. A kezelhetetlen betegségek többségével és a kezelésekkel is gyakran jár együtt fájdalom, amelyet minden esetben csökkenteni kell és lehet, azonban ez csak a beteg, a hozzátartozók és az orvosok együttműködésével sikerülhet. A fájdalom nem szüntethető meg minden esetben teljes egészében, ám mérséklésére minden körülmények között van lehetőség: számos gyógyszer és orvosi beavatkozás segíthet, ám azokhoz csak akkor juthat hozzá a beteg, ha fájdalmát nem tűri némán és beletörődve, hanem segítséget kér és kap.

Az átfogó palliatív kezeléshez, ahhoz, hogy ki tudják elégíteni a súlyos beteg és családja komplex szükségleteit, különböző tudományágak szakértőinek csapatmunkájára van szükség. A csapat tagjai között általában orvos, ápoló és szociális munkás van, őket szükség esetén lelkész, dietetikus, rehabilitációs szakember, gyógyszerész vagy más szakértő segíti. A legújabb statisztikák szerint az ilyen palliatív kezelést ma már az Amerikai Egyesült Államok háromszáz ágyasnál nagyobb kórházainak több mint 80 százalékában alkalmazzák. Az egészségügyi hatások mellett nem elhanyagolható, hogy a palliatív ellátási programok csökkentik a kórházak kiadásait is. „Nem kell újra felfedezzük a spanyolviaszt, csak azért, hogy ezen a területen is eredetieknek tűnjünk. Alkalmazni kellene a nyugati mintát” – hangsúlyozta a brassói orvosnő. Megítélése szerint a gondok már az egyetem padsoraiban kezdődnek, ugyanis a medikusok nincsenek felkészítve a palliatív kezelésre. Míg egy pár városban a kurzusok közé bekerült, mint tantárgy, a bukaresti egyetemen egyáltalán, a kolozsvárin pedig csak érintőlegesen foglalkoznak a témával.

Marosvásárhelyen a MOGYE dékánja, Monica Tarcea szerint akadnak olyan oktatók, akik szívügyüknek tekintik a szakot, és megpróbálják felkészíteni a hallgatókat a palliatív kezelésre is. „Országos viszonylatban azonban nem csak a diákok, a tapasztalt orvosok sincsenek felkészülve erre” – véli a vásárhelyi tanintézmény másik tanára, Despina Maria Baghiu, a Romániai Gyermekonkológiai Társaság elnöke.  

Gyerekcipőben járó kezelés

Míg Nyugat-Európában a hospice eszmeiség mozgalma már a ’60-as években eléggé erősnek számított, Romániában csupán 1992 óta beszélhetünk a palliatív kezelés alkalmazásáról. Mindmáig az országos lefedettség az USA-belinek csupán töredéke, azaz 7 és 8 százalék között mozog. Sokat elárul a hatóságok hozzáállásáról az a tény is, hogy a kezdeményezés, majd később a nyomás a civil társadalom részéről érkezett. A Reménység Háza (Casa Speranţei) nevet viselő első otthont Brassóban létesítették. A gyógyíthatatlan betegek zöme mindmáig úgy lépi át az intézmény küszöbét, hogy számára az otthon és személyzete jelenti az utolsó reményt. Az állami szektorban a paşcani-i orvosok voltak az elsők, akik klinikájukon palliatív osztályt létesítettek. „A palliatív kezelésre ma már uniós pénzalapok, valamint a szociális és munkaügyi tárca költségvetése állnak rendelkezésünkre. Sajnos a törvénykezés még mindig olyan bonyolult, hogy sokszor az összegek lehívása teljesen elkedvteleníti a kezdeményezőket. Tiszta szerencse, hogy egyes városokban az önkormányzatok is mellénk állnak” – mondta Moşoiu doktornő, az ANIP életre hívója.