Bátosi szilva hullt a járai fákról

Szombaton a falu lakossága több mint kétszeresére nőtt – a környező településekről, meg a megyeközpontból érkezett vendégekkel együtt legalább hatszázan forgolódtak a református templom körüli falurészben.

Egy kicsit furcsának tűnhet, hogy most először rendezték meg a szilvaízfesztivált, hiszen a járaiakat már nagyon régen cefréseknek, kotyósoknak, szilvaízeseknek nevezték. Vagy gúnyolták – ahogy tetszik –, bár egy ilyen nemes és hasznos foglalkozás soha nem lehetett gúny tárgya. Ráadásul a falu zászlaján látható címerben benne van a szilva is.

Csak ki kellett találni

Kiss Gyuláné Kertész Katalin, a demecseri polgármester felesége úgy pattintotta ki a fesztivál ötletét, mint a járai asszonyok szilvából a magot. „Már ötödik éve testvér-települési kapcsolatban vagyunk Marosjárával. Kölcsönös keresztbenyaraltatás, látogatások után kezdtem el gondolkodni – mivel lehetne »feldobni« ezt a falut” – meséli. Aztán a  tavasszal önmagától adódott az ötlet. Az éceszgéber polgármesterné felfigyelt a járai zászlón levő szilvára, utánaérdeklődött, s kiderült, hogy itt a szilvaízfőzésnek nagyon régi hagyománya van. S akkor ő jött a fesztivál ötletével. (Gyakorlata már van benne, hiszen Demecseren már régóta szervezik a káposztás fesztivált. Ott ez a zöldség a menő, itt a szilva.) Amit a járaiak és a gernyeszegi önkormányzat lelkesen fel is karolt.

Amit a Jóisten megadott

Kolcsár Gyula polgármester szerint egy településnek azt a lehetőséget kell kihasználni, amit a Jóisten megadott neki. Járának a szilvát adta, hát ebből kell sikert, pénzt kovácsolni. „Magyardécsének cseresznye jutott, a járaiaknak szilva. Ezzel kell híresnek tenniük magukat. És én nagyon remélem, hogy sikerül is. A szilvalekvár még nem hungarikum, de akár azzá is lehet tenni járai segítséggel. Hajnali öttől legalább kétszázötven kiló lekvárt főztek a falubeli asszonyok, délután két órakor már csak a kiürült üstöket lehetett nyalogatni” – mondja a község polgármestere.

Az igazsághoz tartozik, hogy ez a lekvár nem járai szilvából főtt. A fesztivál ötlete még a tavasszal született, aztán az időjárási viszonyok miatt kiderült, hogy szilva egy szem sem lesz Járában. Ám a fesztivált nem lehetett elnapolni. Elfutottak hát a derék járaiak az alig harminc kilométerre levő Bátosra – ott nem tette tönkre az időjárás a szilvát –, megvásároltak fél tonna beszterceit, s hazahozták. De ezt ne tessék elárulni senkinek, roppantul szégyenlik ugyanis, hogy nem a saját szilvájukból  főztek.

Rezesbanda rézüst mellett

A falu bejáratánál az érkező demecseri buszt székely ruhás lányok, asszonyok, bocskais férfiemberek várták. No meg kínálták jóféle diós kaláccsal – a szilvás lepény a már említett okok miatt hiányzott – és szilvóriummal. Egy kicsit huncutul fogalmaztatott a rendezvény plakátja. A felirat szerint ez az I. Marosjárai Szilvafőző Fesztivál. Tetszik érteni – szilvafőző. Nem szilvaízfőző! Ezt a járai férfiak gyorsan meg is magyarázták a vendégeknek: a szilvából ugyanis nem csak lekvárt lehet főzni. És a vendégek értékelték is a találékonyságnak ezt a cseppfolyós változatát.

Utána a demecseri fúvószenekar az alszegtől vonult egészen a felszegi református templomig, az ünnepség színhelyére, oda, ahol a rézüstök alatt ropogott a tűz, koncsorgott a füst az ég felé, s hangolgattak már a dalosok. Végedes végig zeneszóval ment a fúvószenekar.

Titokzatos asszonyok

A művelődési ház melletti placcon hat rézüst alatt ropogott a tűz, kotyogott, bugyogott a sötétlila massza, amit fából készült keverőszerkezetekkel igyekeztek nem kozmálásra bírni, egy asztalnál korondi cserépfazekakba \"csomagolták\" a lekvárt, ami aztán azonnyomban el is tűnt a vendégek szatyraiban. Két órára már csak az üres kondért lehetett nyalogatni – kényszerű kóstolgatásból.

Nagy titokban elárulták nekem, hogy már előző nap kifőztek két üsttel, úgymond a „biztonság kedviért”. De titokból ennyi legyen elég nekem – döntöttek. És hiába faggattam a civil lekvárfőző asszonyokat – Nagy Miklósnét, Tamási Domokosnét, Elekes Péternét, Györfi Lajosnét, Nagy Margitot, meg a katolikus egyház üstje körül ügyködő Szkridon Irmát, Csíki Klárát, Nárovics Rozáliát, a reformátusok üstjének kezelőit, Kőműves Annát, Veress Marikát, Kapás Margitot, Tinti Ágit is. Valamennyien azt mondták: a szilvaíz úgy készül, hogy a szilvát addig főzik, amíg lekvár lesz belőle. Ennyi.

Elsuttogott titkok hangzavarban

Végül aztán egy férfiember, Szabó Mihály presbiter lebbentette fel a titkok fátylát a technológiáról. Azt mondja, kétféleképpen lehet főzni – vagy előbb kimagolják a szilvát, vagy nem. (Van aki le is darálja, de ez szerinte nem szerencsés műszaki megoldás. A szilva héja benne marad a lekvárban, ami gusztustalan.) Szóval: a vagy-vagy szilvát odateszik az üstbe, olyan huszonnégy órát főzik, közben folyton kevergetik. Huszonnégyből huszonnégyet. Aztán ha elkészült, a magolatlan szilvából főttet átpasszírozzák. A magoltat is. Sokan. Cserépbögrébe, fazékba, befőttesüvegbe, miegymásba teszik, lekötik ronggyal vagy papírral, s aztán eláll két-három évig. A titkok-titka pediglen: nem szabad cukrot tenni a szilvába. Mert ha igen, akkor a lekvár nem áll el, megromlik. Ha nem tesznek cukrot, bebőrödzik, s az tartósítja hosszú időre. Szóval hát, ha meg nem eszik közben.

S miközben az okítást hallgattam, sorra léptek színpadra a helybéli óvodások (ők elfújták azt is, hogy Hull a szilva a fáról...), kisiskolások, nagyiskolások, járai fiatalok, a demecseri fúvósok pedig kitartóan fútták a hangszereiket. Ugyancsak forrók lehetnek a szeptemberi napsütés miatt, ha ennyit kell fúni – állapította meg egy enyhén a-zó járai atyafi.