Majd fél évszázad a könyvek szolgálatában

Alig 20 négyzetméteren 1500 leltári példánnyal kezdte 1958-ban, amikor 2004-ben nyugdíjba vonult, a szentegyházi Városi Könyvtár több mint 100 négyzetmétert foglalt el, és 39 ezer kötettel várja az olvasót. Szabó Klára közel fél évszázadon át segítette a könyvekkel való barátkozást, de ezek a kötetek csak egy részét képezik az amúgy is gazdag élettörténetének.

Szász Csaba

2010. március 01., 16:412010. március 01., 16:41

2010. április 08., 21:372010. április 08., 21:37

Az 1949-ben alapított szentegyházi könyvtárat 1958-ban függetlenítették, ekkor lett közkönyvtár. Abban az évben június 12-én érkeztem mint könyvtáros, előtte azonban Marosvásárhelyen vettem részt egy nagyon komoly szakmai felkészítőn, ahol elsajátítottuk az egyetemes, tizedes osztályozást, de irodalomból is felkészítettek – meséli Szabó Klára. 30–40-en lehettünk, mind magyar könyvtárosok. Mészáros József, a Bolyai-könyvtár kutatója volt szellemi előadónk. Bukarestbe is rendszeresen kellett járnunk, háromévente vizsgáznunk, minden jól ment kivéve a politikát. Jött is a hír a megyéhez, hogy nem értek a politikához.

A kezdetek

– Ma is emlékszem a két kötetes Ady összes költeménye volt, amit elsőként jegyzékbe vettünk. De a kezdeti 1500 dokumentumból rengeteg volt politikai brosúra. Megkezdődött a selejtezés, de ennek terén nagy volt a szigorúság, meg volt szabva, hogy mit szabad kivenni, és minek kell mindenképpen maradnia. A 60-as években úgy döntöttek, hogy az állományt bővíteni kell, a lerakatok kezdték is küldeni a könyveket, sok kiváló magyar irodalmi művet kaptunk, még Bukarestből is. Aztán a 70-es években ezekből egyre kevesebb érkezett, ekkora már a román nyelvű könyvek is nagyon elszaporodtak.

Tiltott könyvek

– A 80-as években központi utasításra kézbe kaptuk a tiltott könyvek listáját. Szerepelt rajta Beke György összes műve, de román szerzők is bőven akadtak. Ezeket a könyveket mind be kellett dobozolni és elküldeni Csíkszeredába. Ami érdekes, hogy a 89-es fordulat után a dobozokat hiánytalanul és érintetlenül kaptuk vissza.

Utcák a könyvek között

– 1990 áprilisában 18 ezer kötet érkezett adományként a Máltai Szeretetszolgálattól. Alig volt hely hova tegyük. Mikor ezeket kibontottuk, „utcákat” kellett kialakítsunk, hogy járni tudjunk a könyvtárban. Vadonatúj könyvek voltak, még befóliázva, volt, hogy egy kötetből 80 példány is érkezett, így hát elláttam az iskolákat, óvodákat, az egyházi könyvtárat is. Mindig is törekedtem arra, hogy a megfelelő könyvet a megfelelő ember kezébe adjam.

Író-olvasó találkozók

– A legnépszerűbbek talán az író-olvasó találkozóink voltak, sokan székelyruhába öltözve látogatták ezeket. Rendszeresen jártak ide olyan írók mint Beke György, Kányádi Sándor, Lőrincz György, Fodor Sándor, Horváth Arany, Toró Tibor atomfizikus, Egyed Ákos történész, de jöttek kiadók szerkesztői is, mint amilyen a Kriterion vagy a Technikai Kiadó. Ez utóbbi esetében az egyik találkozóra a vasgyár egyik termében került sor – az igazgató engedélyével – munkaidőben. „A legjobb dolog, ami történhetett” – mondták akkoriban az emberek. Magyari Lajos egyszer egy román írót hozott el, aki meg is jegyezte a végén: „Ha hozzá is ennyire ragaszkodna az ő népe, nagyon boldog lenne.”

A könyvtárból figyelték a templomba járókat

– Vasárnap délelőttönként gyakran előfordult, hogy szépen öltözött ember jött be a könyvtárba, könyvet nem igényelt, csak odaállt az ablakon és nézett kifele az utcára. Egyszer egyikük hozzám fordult, hogy a tanügyisek szoktak-e templomba járni, amire persze nemmel válaszoltam. Akkoriban még nagyon „buta” voltam, csak utólag jöttem rá, hogy mivel a könyvtár ablakaiból tökéletes kilátás nyílt a templomra, ezeknek az emberek a volt a feladatuk, hogy megfigyeljék és feletteseinek jelentsék, kik látogatják Isten házát.

Megéneklünk, Románia

– A 70-es években készítettem fel egy szavaló csoportot, akikkel részt is vettünk a „Megéneklünk Románia” (fiatalabbak kedvéért: a Csillag születik tehetségkutató kommunista változata) csíki szakaszán. A szülőföld és a hazaszeretet volt a téma, természetesen „hivatalból” megkaptam a kötelező anyagot, amiből szavalni kellett, de én akkor is Arany és Ady költeményeit szavaltattam. A műsor végén a csíkszeredai könyvtáros fel is szaladt a színpadra, mondván, hogyan merészeltem ilyet tenni, de látszott rajta, hogy neki is tetszett a „kis csínytevés”. A teremben persze ott voltak a bukaresti zsűritagok is, akiknek a csíkiak fordítottak, de őket nem érdekelte, hogy mit szavaltunk, az egyetlen, amit tőlem kérdeztek, hogy honnan sikerült ennyi szép lányt összeszednem. Egyébként szavalataikkal a szentegyházi lányok egészen az országos döntőig jutottak.

Előbb a könyvtár, aztán a templom

– Régebb, amikor a könyvtár vasárnap délelőtt is nyitva tartott, szinte megrögzött szokássá vált az emberek körében, hogy templomba menés előtt mindig eljöjjenek a könyvtárba. Persze nem arra kell gondolni, hogy rossz keresztények lettek volna és olvasnivalót igényeltek a hosszú misék idejére, erről szó sincs. Igazából annyira igényelték a könyvet, hogy vasárnapra sem akartak nélküle maradni, de mivel a mise végéig a könyvtár bezárt, ez volt az egyetlen módja, hogy beszerezzék a napi olvasnivalót.

Végszó helyett

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2003-ban Monoki István díjjal jutalmazta Szabó Klárát. Ekkor hangzott el: Minden könyvtárnak két lényeges alkotórésze van, egy anyagi: a könyvek... s egy szellemi: a könyvtáros. Szabó Kláráról elmondható, hogy ő a könyvtár lelke... élete pedig szolgálat, a köz szolgálata, nap mint nap teszi, amit kell... nem hivalkodva fennhangon, hanem csendben, szerényen, alázattal, páratlan kitartással, hittel, hivatástudattal ezért példaértékű számunkra. Szabó Klára 2004-ben vonult nyugdíjba: „Járok ide, járok oda, de nem tudok elszakadni a könyvektől”. A könyvtár jövője nem aggasztja. Mikor búcsúzunk tőle, a jelenlegi könyvtárosra, Finta Erikára pillant (tíz évig együtt dolgoztak) és így szól hozzánk: „Jó kezekre hagytam a könyveket.”

Névjegy

Szabó Klára 1938. december 26-án született Zetelakán, itt járt elemi iskolába, Udvarhelyen a (mostani) Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett. „Mátéfi Béla volt osztályfőnököm, fizikát, kémiát, matematikát és csillagászatot tanított. Egy csodálatos embernek ismertem meg, akit sosem láttam haragudni.” Férje Szabó László negyven évig volt táncoktató. Szentegyháza városa tavaly mindkettőjüket Pro Urbe díjban részesítette. Két fiúgyermekük született, ma mindketten tanárok Csíkszeredában, illetve Szovátán. A Szabó házaspár jelenleg Szentkeresztbányán lakik.