és ez az Árpád honfoglalóinak sírjaiból elkerült ereklyetartó mellkeresztekre is egyfajta magyarázatul szolgálhat. Az sem lehet véletlen, hogy a Kárpát-medence első keresztény templomait Szent András tiszteletére emelték – Székelyföldön, később Futásfalván, Gyimesfelsőlokon, Szentegyházasfaluban, továbbá a ma Brassó megyéhez tartozó Ürmösön ajánlottak istenházát vagy kápolnát az oltalmába.

Az evangélium hirdetésével minden bizonnyal a Volga környékére is eljutott, hiszen Oroszország védőszentje lett, de végül a Bizánci Birodalomban kötött ki, ahol Péter bátyja püspökséget alapított. Az achaiai Patrasz (Petra) püspökeként a halál is itt érte Kr. u. 60-ban, méghozzá igen különös módon: miután a feleségét, Maximillát Jézus hitére terítette, Aegasz helytartó bosszúból bálványáldozatra akarta kényszeríteni, amit András természetesen megtagadott, sőt azt sem engedte a feldühödött népnek, hogy a börtönből kiszabadítsák.

A 4. századtól Konstantinápolyban őrzött ereklyéit 1208-ban erőszakkal átvitték Amalfiba, a fejét pedig 1462-ben Rómába, ahonnan csak 1964-ben került vissza Patraszba. Szent Regulus legendája szerint egyes ereklyéi Skóciába kerültek, ezért a skótok is védőszentjükként imádkoznak hozzá, sőt 1997-ben Románia is oltalmába ajánlotta magát.

A régiek azt tartották, az András-napi hó nem jó a vetésnek, és ha elkezd havazni, negyven napig el sem áll. Ha a libát megtartja a jég, locsogós, azaz sáros lesz a karácsony. A kézdiszentlélekiek onnan tudják, hogy kemény tél lesz, ha a farkasok orgonálnak. Sok helyen hagymakalendáriumot is készítettek ilyenkor: szétszedett fej vöröshagyma rétegeire csipet sót szórtak, a 12 réteg mindenike hónapnevet kapott, majd újév napján ebből jósolták meg a következő év időjárását.

Gyimesi és a moldvai magyarok szerint a farkasok ezen a napon indulnak el juhokat rabolni, ezért megelőzésképpen megfokhagymázták az ajtókat, és ügyeltek arra, hogy ne maradjon nyitva az olló. Csángó testvéreink még össze is kötözték az ollót András éjszakáján, mert ezzel tulajdonképpen a farkas száját fogták össze, estéjén a lányok, asszonyok nem mentek fonóba, nehogy farkassal találkozzanak a falu között. Pusztinán nem tartották elég hatásosnak, ha csak fokhagymával keresztet rajzoltak az ajtóra, „kakastulut szúrtak beléje, hogy a gonosz ne menjen be Szent András éjin.” A gyimesiek egész András-hetén nem használták az ollót.

Máshol András-pogácsát sütöttek a lányok, egészen pontosan hármat, mindegyikben egy-egy férfinévvel. Kitették a küszöbre, és abból, hogy melyiket vitte el a legkésőbb a kutya, megtudták, ki kéri meg a kezüket. A legények nagyobb választékot engedtek meg maguknak, ők 13 cédulát írtak lánynevekkel, összegyűrték, és Luca napjáig minden nap eldobtak egyet találomra – amelyik utolsónak maradt, azon volt a leendő menyasszonyuk neve.

„Ábrándozó bakfis-leányok”

Az álmodós módszerhez visszatérve, aki biztosra akart menni, előtte szigorú böjtöt tartott. A Székely Nemzet 1899-ben a következő tanáccsal szolgált olvasóinak: „Szent András napján a férjhez készülő leány estig böjtöl, besötétedvén, a favágón egy marok kendermagot vet el, s térdre ereszkedve ezt mondja: Szent András, Szent András! kendert vetek, adjad, uram tudni, kivel fogom nyüvni? s ekkor egy lábravalóval a helyet beboronálja, fohászkodik, és elmegy a nélkül, hogy visszatekintene; éjszakára azon férfinak egy ruhadarabját a feje alá rejti, s (mint mondják) az, ki őt nőül veszi, álmában megjelenik.”

„Azt az ételt tegye a párnájára” – tanácsolták az idősebbek.

A Marosvásárhelyen megjelenő Székely Lapok 1907. december 1-jei száma pedig mintha kissé ironizálna is ezen a szokáson:

Így tartja ezt a hagyomány és az ősi szokás, amely nagyanyáról száll az unokára a mamán keresztül, és mindig kísértésbe hozza a tört szívűeket András napján. Éhezni, egy napig sanyargatni a testet azért, akit nem ismernek és sohase láttak, és holnapra virradón mégis az ő képével szeretnék végig álmodni az életet a legközelebbi András napjáig. Vagy azon túl is, hogy esetleg majd kettecskén fogyasszák el a kenyeret, amelyben ma oly szűken volt része a romlatlan lelkű Katóknak, Böskéknek és Sárikáknak.”