Kati néni emlékezik, hagyakozik

Abban az utcában lakik Kati néni, ahol a „milicisták le vannak fektetve” – így beszél az aszfaltozott, fekvőrendőrrel sebességkorlátozott útszakaszról, amely birtoka sarkáig vezet. A Szent Anna-napi búcsún kerültünk egymás mellé, csak látásból ismertük egymást, de ahogy szó szót hozott ki, rájöttem, hírből sokkal többet tudok róla. Sokan áldják a nevét, van olyan ismerős, aki élete végéig maga mellett tartaná a kenőasszonyt. Azt mondja, úgy tud masszírozni, hogy kezei között az ember minden baját elfelejti.

Sokan tartanak rá igényt. Azért fogadta el ajánlatomat, hogy hazafuvarozom, mert délutánra még bőséges a teendő. Több lépcsőfokon kell fellépdelni, hogy a lakóházba beérjünk. Lent, az alsó szinten van a felállított szövőszék. Mert a nyolcvanéves asszony sző is. A nagy, varasbéka-szőnyegek helyett kisebbeket, hogy bírja a pallérozásukat. Sző is, ken is.

„Ez az erő a kézben Isten ajándéka. Idefigyelj, lelkem, őszintén mondom: édesapámnak volt egy testvére, az rögtön tudott segíteni, ha kiment valahol, visszarakta helyükre a csontokat is. Az én szüleim, nyugodjanak csendesen, künn vannak felakasztva, de csak a képük, mondták, hogy tanítson meg engem, a leánkát is erre a tudományra. Mert nem élünk míg a világ, s öregségire jó lenne egy kicsi valamit tudjon” – idézi fel, hogy is kezdődött a tudományátruházás. Ma már tudja: két kezével sok jót tud az ember cselekedni.

Próbálkozott a serdülő leány, s egyre jobban ráérzett a mesterségre. Mikorra nagyleány lett, olyan gyógyításokra volt képes, hogy az szenzációszámba ment. Kati néni férjhez ment, öt gyermeket szült. Úgy fogalmaz, „most szét vagyunk szóródva, mint a bárányok”. Nagyleánya Alfaluban van férjnél, az utána való fiú meghalt Arad mellett, a harmadik gyereke Pesten él, a negyedik Gyergyószentmiklóson „fekete gúnyás”, azaz biztonsági őr, az ötödik, a kicsi-kicsi lakik csak Ditróban, a nagy úton. Aztán szomorúra vált az élettörténet. Az a rész következik, amikor megélhetését két kezével kellett megszerezze segítség nélkül, özvegyen.

„Ögyvez maradtam. Akkor történt, amikor a kollektíva felbomlott. Odakint Szennernél szájvánok voltak. Egy nagy landinát akartak elbontani. A traktor nem tudta meghúzni, a lovakat elejibe kötötték. Uram a lovakat megszólította, s ahogy egyet rántottak, már hiába kiáltották testvérem fiai, hogy sógor, ügyelj, mert az épület omlott. A fa leütte. Hátgerince elszakadt. Január ötödike volt ez a nap, soha el nem tudom felejteni” – mondja, de a bánatból hamar magához tér. A további történetből az is kiderül, ekkor már az orvosok is hallottak kenőtudományáról. „A mentővel elvivődött Gyergyóba. Mentem én is, ismertek, mert járós voltam. Huszár doktor fogadott, Isten nyugtassa. Mikor meglátta, hogy az uram derekon alól fekete már, eléggé akartam a pénzt odaadni, nem fogadta. Azt mondta, Katalin fiam, ez kell neked a temetésre. Eléggé mondtam: doktor úr, segítsenek, a kölyök kicsi, mit csinálok, de ő csak megmutatta a röggönképet, s megmondta, a hátgerinc el van szakadva. Hiába, hogy a többit magad helyrereperálnád, de azt nem lehet a csontba visszavarrni. Tizenegyedikére meg volt halva férjem. Két kicsi gyermekkel, mert a nagyobbak már el voltak húzódva, s két lóval maradtam.”

Pénzt sosem kér, ha valamit adnak, megköszöni. Helyreteszi a kibicsaklott végtagokat, ellazítja a görcsös izmokat. „Az esik jól, ha mehetek” – mondja az asszony, aki Bécsig is eljárt. Még a papokat is meg-megkeni. Egyikük úgy elvitte magával pünkösd másnapján, hogy Katalin-napra is alig akarta hazaengedni. A másik lelkipásztor javában szervezte a zarándokutat Lourdes-ba, amikor egy nap a kasza nyele eltört, megszédült, lábára ráesett. „Attól, hogy maga elesett, a kirándulás el nem marad. Kenem meg, s mehetünk Lourdes-ba” – emlékszik Kati néni.

„Ha az ujjadban van érzelem, érzed azt, hogy a véna hányat üt, s ezt fel tudod fogni, akkor a kenést meg tudod tanulni. Érzelem nélkül nem lehet” – ez a tudomány alapvető titka. Kati néni ezt úgy felfejlesztette, hogy saját törött karját is megreperálta.

Búcsúznék. Fényképezkedtünk. Hogy elöl legyen Kati néni, háta mögött Jézus a kereszten. Tetszett neki a kompozíció, egy baja volt a tökéletességgel: vajon az ő fején a kendő hogy néz ki? Mint egy vénasszonyon? Aztán legyintett: nem szégyelli se a korát, se az arcát. Az élettörténetét se. Csak úgy érjen az véget, ahogy eldöntötte s a szomszédoknak hátrahagyta: „A szőttest adják reám, mikor meghalok. A rézbanda, a tekerőpataki fújja nekem azt, hogy Új sír van a temetőben. Ezt, amikor temetnek. Aztán az én nótámat, hogy Kék nefelejcs virágzik a tó partján éjjelizenének adják. Zenéljenek éjjel es s a temetésen es. Nem kicsiség, de ki van fizetve. Én a gyermekeimnek adósságot nem hagyok.”

A teljes riport a Gyergyói Hírlap augusztus 3-án megjelent, hétfői lapszámában olvasható.