Az élet dinamizmus, előre halad, nem lehet lefogni, csak elfogadni, örülni és hálás lenni azért, amit elénk ad.

Kedves gyergyói testvéreim! Eljött a búcsúvétel ideje. Úgy érzem, kölcsönösen kellőképpen felkészültünk arra, hogy búcsút vegyünk. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallanunk, azt már rég megtanultuk, hogyan szerezzük meg a dolgokat, hogyan szerezzünk barátokat, hogyan kerüljünk közel másokhoz, de hogyan engedjük el a dolgokat, embereket, helyzeteket, azzal elég hadilábon állunk. Pedig az élet nemcsak a szerzés, az elengedés művészete is. Igen, szabadon elengedni valamit, valakit nem könnyű. Mégis törekednünk kell a ragaszkodásainkat elengedni, tudjátok: szabadon, örömmel, szeretettel. Azt írja Jakab levelében: „Aki ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz.”

Elmondom nektek egy élményemet, amikor nagyon mélyen megtapasztaltam ennek az elengedésnek az átélését. Budapesten voltam, és az egyik jezsuita társammal találkoztam, Nemeshegyi Péter bácsival. Mentünk a villamoson, és elég mélyen kezdtünk beszélgetni dolgokról, mikor egyszer csak felállt, azt mondja, szervusz, Laci, és leszállt. Úgy maradtam, mint a fogorvosnál, s egész további utamon ezen gondolkodtam. Egyszer felháborodtam, hogy milyen jó mély beszélgetés volt, s itt hagyott faképnél. Később ráébredtem, hogy az élet ilyen, és ezzel semmi probléma nincs. Ezt ő mint idős jezsuita már rég tudta, nekem kellett megtapasztalnom, megtanulnom.

Ezért örvendek a mai napnak, amikor ilyen szépen megszerveztétek a búcsúzást.

„Minden lelkipásztor életében a beköszönés és a kibúcsúzás emocionális töltésű alkalom” – mondta egyik leköszönő lelkipásztor. Igen, mert úgy érzem, és mondtátok is, hogy összeforrtunk lelkileg. A délelőtti misén Karcsi pap bácsi köszönt el, s én büszke voltam a gyergyóiakra: mertek sírni egymás előtt, a férfiak is. Régebb, emlékszem, nem mertek kijönni a gyóntatószékből, hogy mit mondanak mások, ha meglátják, sírtam. Most mertetek sírni.

Ma azért is sírunk, mert ennek a közösségnek mi voltunk az első lelkipásztorai, ez olyan, mint az első szeretet, de előbb-utóbb át kell élni. Viszont fontos, hogy soha ne feledkezz meg első szeretetedről. El kell búcsúzni, ahogy elő van írva, hogy a közösségi élet továbblendüljön, fejlődjön Isten szándéka szerint.

Amikor Szent Pál búcsúzott az efezusi presbiterektől, mondott egy szép beszédet. Az utolsó részből idézek: „Urunk Jézus szavaira emlékezve: Nagyobb boldogság adni, mint kapni. Szavai befejeztével letérdelt, és imádkozott velük. Nagy sírásban törtek ki mindnyájan, Pál nyakába borultak és összecsókolták. Leginkább az a mondása fájt nekik, hogy nem látják többé viszont. Aztán kikísérték a hajóhoz.”

Természetes, hogy sírunk, ez érzelmi dolog, és szükséges is, már abban az időben, az egyház kezdetén is siratták őt, de ő Jeruzsálembe ment belső indíttatásból, pedig tudta, hogy ott csak bajok várnak rá. Én magam is úgy éreztem, eljött az ideje, hogy plébános legyek egy közösségben. Most Búzásbesenyőbe kerülök, ez Marosvásárhelytől Kolozsvár felé húsz kilométer, ha arra jártok, le kell térni a főútról balra. Ott vannak reformátusok saját lelkésszel, ortodoxok saját pappal és a katolikusok ezentúl velem lesznek, én meg velük. Kérlek, imáitokkal kísérjetek, mert azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit adhattok.

Ez egy négyéves közös út volt, most megy tovább, nektek itt, nekem máshol, a közös emlékekre bármikor ráhangolódhatunk lélekben. Én egy szép ívnek érzem ezt a négy évet, és öröm tölt el, hogy megismerhettelek, és együtt lehettünk.

Három szempontot szeretnék ma kibontani: az első az ittlétemről szól, hogy mit szerettem volna elérni, a második a hála, a harmadik pedig néhány gondolat nektek.

Papi jelmondatom, melyhez hűséges akartam maradni: Evezz a mélyre! Én próbálkoztam. Sokan elkísértek ezen az úton, voltak, akik eleinte megijedtek, de nagyon sok bátor ember volt, köszönöm. Számbavettem, és négy dolgot szerettem volna itt elérni: elsőként azt, hogy érezzétek meg, az Isten- és emberkapcsolat ugyanaz. Nem lehet a Jóistennel jól s egymással rosszul lenni.

Fontosnak tartottam, hogy a papkép egy kicsit változzon meg ebben a városban. Megmondom nektek őszintén, nagyon tudatosan köszöntem az elején a dicsértessékre hellót, mert azt gondoltam, hogy az a nagy dicsértessék lehet egy nagy fal, ami elválaszt embert embertől. És örvendek, hogy nagyon sok emberrel jó kapcsolatba kerülhettem. Azt hiszem, sikerült megéreztetnem veletek, hogy nem a középkori papkép dívik ma. Nem a pap dudál elől, s az egyház füstöl hátul, hanem a mai egyház olyan, mint ez a templom: közös, egyek, együtt vagyunk, mindenkinek szerepe van benne.

A harmadik vágyam az volt, hogy valahogy szeressétek meg ezt a templomot. Amikor idejöttem, hogy szépen fejezzem ki magamat, pesszimista véleményetek volt erről a templomról, volt, aki sportcsarnoknak hívta, volt, aki kucsmának... mert volt bennetek egy templomkép, és azt hittétek, hogy minden templom olyan. De a templom nem az alakjától, nem a falaitól, nem a színétől templom, hanem attól, hogy a falai át vannak imádkozva. És örvendek, hogy most már hisztek ebben a templomban.

A negyedik az volt, hogy a kölcsönös közösségi felelősség megerősödjön. Soha nem szabad elfelednünk, hogy nekünk magyaroknak a múltunkban nagyon sok fájdalmunk van, de nem kell nagyon visszamenni, elég, ha csak a kommunizmus időszakára gondolunk. Akik ezt mélyen átélték és megszenvedték, a közösségi felelősség kihalt belőlük, nem tudják megélni, gyermekeiknek sem tudják átadni. Pedig felelősséget kell vállalni, nem kívülállóként, hanem annak részeként beszélni az egyházról, a közösségről. A kijelentésekből is érzem időnként, hogyan érzik az emberek ezt. Olyan kijelentés, hogy besúgók és hasonló... Testvérek! Nem az az idő van! Az élet élni akar, és előre akar menni, ezt észre kell venni! Felelősségünk van, mindannyiunknak. Mindenkinek megvan a helye a templomban, a szomszédoknak is. És ez a közösségi felelősség, ami nemcsak a hitre érvényes. Mert a hitélet és a „kinti élet” nem kettő, így a város életében is a közösségi felelősség hihetetlenül fontos. Mindezek hatékonyságát az idő igazolni fogja, és a közösségi életetek további útján le tudjátok mérni magatokon.

Amiről szólnom kell még, az a bocsánat és a hála. Bocsánat, ha nagyon határozott és kemény voltam néha, bocsánat Karcsi pap felé, ha sokszor átléptem feladatkörömet, bocsánat azért is, ha időnként nagyon erős elvárásaim voltak, nem voltam elég türelmes. Őszintén sajnálom, de azokban a szituációkban csak így tudtam eljárni. Remélem, elfogadjátok!

Hálát szeretnék adni azért, hogy befogadtatok, elfogadtatok és szerettetek, hogy most sokkal nyitottabbnak tapasztallak benneteket, mint kezdetben. Köszönet a sok visszajelzésért, a mély és őszinte beszélgetésekért, gyónásokért. Igen sokat tanultam tőletek! Köszönöm, hogy a prédikációimat úgy hallgattátok, hogy olyasmit is elmondtam, amire korábban nem is gondoltam. Higgyétek el, ez fontos, mert ha nincs, aki hallgassa, a falaknak nem lehet beszélni.

Köszönet a kihívásokért, a problémákért, mert ezek által fejlődtem. Köszönet a barátaimnak az őszinte, egyenes felhívásaikért, Bartos Károlynak, hogy támogatott és segített ittlétem alatt, a házvezetőnőnek a finom ételekért, a kántornak és feleségének barátságáért és a titkárnőnek, a Dániel családnak, az egyháztanácsnak a közös gondolkodásért és felelős munkáért, a kórusnak, hogy a szívünket igen sokszor Istenhez emelte, és annak a sok családnak, ahol otthon éreztem magamat.

Egyik barátom elköszönő levelében ezeket írta Szepesi Ferenc kortárs költő szavaival élve: ,,Minden ember okkal lép az életünkbe. A kérdés csak az, hogy nyitottak leszünk-e arra, hogy ezt az okot felkutassuk, még akkor is, ha a válsz, amelyre rábukkanunk, nem minden esetben az, amelyre éppen vártunk... Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk...\"  

Én titeket ajándékba kaptalak egy időre, hála érte Istennek, és köszönet nektek.

És végül íme, tíz pont nektek hagyatékba tőlem:

1. Azt keressétek, ami összeköt benneteket!

2. Legyetek nagyvonalúak, nagylelkűek, ne kicsinyesek, mert az élet szép!

3. Tanuljatok meg újra és újra bízni! Az, hogy visszaéltek bizalmaddal, nem jogosít fel arra, hogy ne bízzál újra és újra.

4. Beszélgessetek érzéseitekről, így a gyerekeitek is érzelmileg érettebbek lesznek! Aki így tud sírni, mint ti, gyergyószentmiklósiak, abban van érzés bőven, csak el van temetve. Amit érzünk, az minket fejez ki. Az érzést nem lehet letagadni, nem kell álcázni.

5. Higgyétek rendületlenül, hogy minden ember legbelül jó, hisz Isten képét hordozza!

6. Tanuljatok meg megbocsátani és bocsánatot kérni! A megbocsátás óriási lehetőség.

7. Élvezzétek a munkátokat, hisz ezáltal lesz szebb, élhetőbb életetek és a közösség, a város élete! Tudjátok, miért élveztétek a prédikációimat? Mert én élveztem a legjobban. Ez a titka.

8. Legyetek elégedettek azzal, amitek van, hisz Isten adta – és nem érdemetek után.

9. Soha ne a miértre keressétek a választ, hanem mindenben próbáljátok meglátni Isten szándékát, és azt kérdezzétek: mire jó ez, mire vezet, mire tanít engem ezzel a Jóisten.

10. Jónak lenni jó. Jobb adni, mint kapni. Törekedjetek a jóságra, türelemre és szeretetre.

Szeressétek a papjaitokat, ne szidjátok a tanárokat. És azzal a viccel zárom a beszédemet, amit négy évvel ezelőtt is elmondtam: a székelyt megkérdezték, hogy a hal vizet iszik-e. Az öreg azt mondta, iszik, nem iszik, de lehetősége lenne rá, az biztos. Hát lehetőségetek továbbra is éppen elég lesz. Éljetek vele!