Gyémántmiséjét mutatja be Márk József OFM a csíksomlyói kegytemplomban

– Hatvan éve, 1957. november 24-én szentelték pappá Gyulafehérváron. Meséljen a kezdetekről, hogyan került kapcsolatba a vallással, illetve a ferences szerzetes renddel?

– Az ember általában a vallásos nevelést, műveltséget a szülőktől, otthonról hozza. Én Csíkszenttamáson születtem (1927. szeptember 27-én), vallásos légkör volt a faluban, jó papok, jó tanítók voltak, akik becsületesen tanítottak, így hit szerint éltünk. Ez az alap. 1945-ben kerültem el szülőfalumból, amikor ide a tanítóképzőbe kezdtünk járni. Januárban kezdtük el az iskolát – mivel háborús idők voltak –, s öt hónap alatt megvolt az első év. Nagyon tetszett az oktatás, az iskola. Az első év után felajánlották, hogy a második évet is le lehet tenni, ha nyáron tanulunk.

Bátor gyermek voltam, nem mondom, szenttamásiként nem riadtam vissza a nehézségektől,

úgyhogy ősszel már a második évet is lezártam. Úgyhogy 1945 őszén a harmadik tanévet kezdtem el. Közben a somlyói szerzetesek, barátok jöttek tanítani bennünket, mi pedig ide jártunk templomba, úgyhogy felvetődött, mi lenne, ha belépnénk a rendbe. Bejöttünk a rendházba, de nem ebbe a szobába, hanem egy kicsikébe, s megkérdeztük a házfőnök atyát, Hajdú Leandert, hogy mi lenne, ha csatlakoznánk a rendhez. Ő olyan szépen elmondta, hogy

a rend taníttat, a szülőket az nem terheli, de le kell mondani a világi életről, családi életről és a szerzetesi állapotot kell elsajátítani,

hogy kedvet kaptunk, és beadtuk a kérvényt. Fel is vettek, 1946 szeptember elsején ránk adták ezt a szent ruhát, és kezdtek nevelni: egy évig tartott a nevelés Mikházán, akkor letettük a kis fogadalmat, s visszaküldtek Somlyóra, hogy itt fejezzük be az utolsó éveket. Közben kántori, tanítói diplomát szereztem. A rendnek Vajdahunyadon volt teológiája, ahol egy évet töltöttünk el 1947–48-ban. Másodéven a hatóság lerohant és elűztek a kolostorból, aki pap volt, azt Gyulafehérvárra vitték, a teológusokat szétszórták, mindenkit a maga falujába. Én Csíkszentdomokoson kezdtem el kántorkodni, ahol jól telt, de alig két hónap után behívtak munkaszolgálatra. Ez is katonaság, csak fegyver helyett lapátot adtak a kezünkbe. Három évig voltunk szolgálatban – én Brassóban a cementgyárnál –, ami után hívtak Désre, hogy lehet folytatni a teológiát. Ott kezdtünk tanulni, de csak titokban, mivel a minisztérium nem hagyta jóvá azt. Érdekes, hogy mégsem zavartak széjjel, habár mindig féltünk, hogy lecsapnak ránk, megakadályoznak. De volt a minisztériumban egy úr – mert jó ember mindenhol van –, aki azt mondta a többieknek, hogy hagyjátok ezeket kitaníttatni, mert több nem lesz úgy sem. S ez igaz is volt, amíg ők uralkodtak. Ötödév végén elküldtek szentelésre, habár hatéves volt a képzés, de attól tartottak, hogy megakadályozzák a szentelést, ezért titokban végezték el azt. Mikor a papszentelésről kijöttünk, azt mondtuk, most már akárhova vihetnek. 1958-ban letettük végleg a vizsgákat Márton Áron püspök előtt, s attól a nyártól kezdődött a papi élet.

– Milyen volt a papi élet? Mikor helyezték Csíksomlyóra, hol szolgált előtte?

– Az akkor úgy volt, hogy mivel kezdők voltunk, s alkalmazni nem lehetett,

a beteg, szabadságon lévő papokat segítettük, helyettesítettük.

Így történt, hogy már az első papi évemből egy hónapot Csíksomlyón töltöttem, akkor kezdtem a prédikációkat, úgy izgultam, hogy a szószék is remegett bele. 1961-ben elvitték az elöljáróinkat, s azt gondolhatták, hogy ezek a fiókák is elmenekülnek. De nem ijedtünk meg – ezen nagyon csodálkoztak a szekuritátésok –, hanem ellenálltunk. Azt akarták, hogy vádoljuk vezetőinket, de nem kaptak egyet sem, aki megtette volna. Elöljáróinkat ugyan bezárva tartották, de mi nem adtuk fel, legjobb tudásunk szerint cselekedtünk. Désen 1962-től 1967-ig szolgáltam, egészségügyi okokból viszont a püspökkel egyeztetve Zágonba helyeztek. Két évig ott is voltam, de a csíksomlyói Daczó Lukács atya állandóan kérte, hogy ide helyezzenek. Végül 1969. decemberében kaptam meg a jóváhagyást Csíksomlyóra, tehát 48. éve, hogy itt vagyok. Ez idő alatt nyolc elöljáróm volt, 2000-ig aktív tevékenységet folytattam, azóta pedig nyugdíjas vagyok.

– De azóta sem ül tétlenül, hiszen még mindig ön vezeti a rendház Domus Históriáját, gyóntat, és az interneten is aktív szereplő.

– A Domus Históriát valóban 1990 óta én írom, mostanra kialakult a saját stílusom, de mára már megnehezedett annak a vezetése. A sok betegség legyengített, már nem olyan vagyok, mint egy kilencven éves, aki úgy megy mint a gyertyaszál. Engem tönkre tettek a betegségek, most már úgy járok, mint egy öregember. Azt mondják, hogy nem Isten adja a betegséget, de ő engedi meg, s ha elviseljük, lelkünk javára szolgál. Én ezen az úton vagyok.

– A sok viszontagság ellenére mégis kitartott hite, kitartottak hitük mellett. Mi adott ehhez erőt?

– A becsületes embernek van öntudata, s önérzete.

Mi, székelyen nem adjuk fel könnyen, s bennünk volt az az erős hit is, hogy most már beálltunk az Isten szolgálatába, s félre nem állunk.

Voltak, akik kiestek, de a Jóisten egyeseknek erőt adott, okosságot. Egyensúlyoztunk, de nem úgy, hogy megalkudtunk, mert azt semmilyen esetben sem tettük meg, egy pillanatra sem. Mi végeztük a feladatunkat, a Jóisten pedig megáldotta azt. Tehát öntudat, önérzet, tisztességes hozzáállás mindenhez, s az Istenbe vetett hit – ez tartott meg minket.

– A rendszerváltás után ön is azok között volt, akik kezdeményezték, hogy a pünkösdi búcsú a kegytemplomból kikerüljön a Kis- és Nagy-Somlyó közötti nyeregbe. Honnan jött az ötlet, és hogyan sikerült megvalósítani?

– A kommunista időben nem lehetett körmenetet tartani, így utána hatalmas kegyelemnek éreztük, hogy megtarthatjuk a búcsút. Próbáltuk visszaállítani a régi rendet a szentmisével, a körmenettel. De mivel gyorsan növekedett a résztvevők száma: 1990-ben közel nyolcvanezren voltak, majd lettek 150 ezren, majd 200 ezren – akkor már a Szék útján nem tudtak kijönni a templomtérre a keresztalják, csak mikor elindult a körmenet. Sokat spekuláltunk Albert atyával, hogy mit is tudjunk kitalálni, így jött az ötlet, amelyhez konkrét tervet is készítettünk. 1992-ben Bálint Lajos érsek nem hagyta jóvá az ötletünket, de mivel a népek elakadtak kifelé jövet, így a következő évre már jóváhagyták a tervünket. Nagyon csodálkoztunk azon, hogy az állam részéről nem tettek semmit, nem akadályoztak meg ebben. Mi pedig csak tettük a dolgunkat,

megalapoztuk a búcsújárást, s az utánunk jövő elöljárók ezt folytatták.

2008-ig én rendeztem a búcsút, amelynek szervezésében az első években nagyon sokat segített a Márton Áron Főgimnázium tanári kara. Ami pedig az elperelt értékeink visszaszerzését illeti, nagy segítséget jelentett a megyei és városvezetés, amelyek kiálltak mellettünk.

– Többen tudják, hogy kántorként is tevékenykedett, szépen orgonál. Azt viszont kevesebben, hogy ön szerezte az elsőszombatokon elhangzó Mária-köszöntőt.

– Az előző házfőnök kezdeményezte az első szombati Mária tiszteletet olyan formában, hogy mondjunk szentmisét, ünnepélyes olvasót énekelve és utána gyertyás körmenetet tartsunk. Az általam írt Mária-köszöntő története Lourdes-ba nyúlik vissza, ahol 1979 őszén hallottam egy éneket, ami nagyon megragadott. Arra gondoltam, hogy ez olyan szép volt, hazamegyek, s írok egy hasonlót a somlyói Máriáról. Még azon a télen megírtam a Köszöntünk téged Somlyó szép csillaga kezdetű éneket. Azt mondom, hogy a Szűzanya, valamilyen sugallattal segített, mert én csak leültem, s írtam, csak utána értékeltem ki. Tizennégy szakaszt írtam, s most mind a tizennégyet éneklik: a mise után két szakaszonként az olvasó előtt és a tizedek között. Pont beleillenek.

– Hogyan készül a vasárnapi gyémántmisére?

– Magamban, csendesen készülök. Három lelkinapot tartok előtte. Azalatt sem Facebook, sem számítógép, sem televízió bekapcsolása nincs. Mese nincs, beszélgetés nincs, de azért minden programon részt veszek. Mivel nem tudok állni, a misét állva végezni, ezért más végzi majd helyettem, én pedig mellette fogok ülni. Úgy egyeztünk meg, hogy valamelyik főpap prédikál majd, a püspökúr is meg van hívva, ahogyan a provinciális is. A szentmise végén viszont ünnepélyes áldást adok.