Zimbardo és csapata azt az elméletüket próbálták kísérleti úton bizonyítani, miszerint mind a börtönőrök, mind a foglyok meghatározott viselkedésformákat vesznek fel, amelyek az adott körülmények között a szituáció romlásához vezetnek.

A tényleges kísérlet a Stanfordi Egyetem pszichológia tanszékén zajlott, melynek alagsorát egy valódi börtön mintájára rendezték be. A kutatócsoportot szakértőként egy volt elítélt segítette, aki korábban 17 évet töltött fegyintézetben. Egy egyetemi hallgató volt az őrök főnöke, Zimbardo pedig a börtönigazgató.

Zimbardo olyan körülményeket igyekezett kialakítani, amelyek reményei szerint a résztvevőkben segítenek kiváltani a tájékozódás zavarát, az elszemélytelenedést és az egyéniség elvesztését. Az őrök hivatalos iránymutatásokat nem kaptak. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy az ő felelősségük a börtön működtetése, amit tetszőleges módon oldhatnak meg, de fizikai erőszak nélkül.

A rabok szerepét játszó résztvevőket minden előzetes figyelmeztetés nélkül a Palo Altó-i rendőrség (Kalifornia) valódi egyenruhásai fegyveres rablás vádjával saját otthonukban,

Ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, ismertették jogaikat, majd bekötötték a szemüket és egy cellába zárták őket. Később a rabokat egyenként átszállították az egyetemen berendezett börtönbe, ahol valamennyiüket levetkőztették, megmotozták és tetvetlenítették.

A kísérlet eredménye

A résztvevőknek eredetileg két héten keresztül kellett volna a véletlenszerűen rájuk osztott börtönőr vagy rab szerepét játszaniuk a mesterséges környezetben. Azonban

A kísérlet hamar veszélyessé kezdett válni. A rabok az őrök megalázó bánásmódjának hatására súlyos emocionális zavarok jeleit kezdték mutatni.

Az őrök egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig rendeztek úgynevezett „névsorolvasásokat”, majd fekvőtámaszokra kényszerítették a rabokat, illetve egyéb módon kínozták őket. Egy idő után a vécék használata is külön kiváltság lett, így a börtönben erős szennyszag terjengett.

A meztelenségre való kényszerítés mellett a megaláztatások gyakran homoszexuális színezetet kaptak. Gyakori volt az étel büntetésként való megvonása is.

A kísérlet előrehaladtával több őr is egyre durvábban, egyenesen szadista módon viselkedett – főleg éjjelente, mikor azt hitték, hogy az őket figyelő kamerák ki vannak kapcsolva.

A foglyok akut emocionális zavarokat kezdtek mutatni. Egyikük egész testén pszichoszomatikus kiütéseket kapott, miután megtudta, hogy elutasították feltételes szabadlábra helyezésére beadott kérelmét. Először Zimbardo ezek után sem akarta elengedni, mivel azt gondolta, hogy a megbetegedés a szabadulás érdekében bevetett trükk csupán. Két foglyot is olyan súlyos trauma ért, hogy a kísérlet vége előtt el kellett engedni őket.

A kísérletet ért támadások

A bombát Ben Blum robbantotta, aki a Mediumra írt hosszú cikket a börtönkísérletről. Ebben – jórészt már korábban is ismert kritikákat felmelegítése mellett – több egykori résztvevővel is beszélt.

Saját bevallása szerint kifejezetten élvezte a kísérletet, majd később világossá tette Zimbardónak, hogy csak színlelt, de ő ennek ellenére továbbra is az eredeti változatban adta elő a történetét. A kísérletről készült 1992-es dokumentumfilm forgatása során Korpi kamera előtt is elmondta, hogy végig megjátszotta az összeomlást, de ezt a részt kivágták.

Blumnak több másik rab is arról számolt be – részben már korábban is megjelent állításaikat megismételve –, hogy

Az egyik rab, Richard Yacco egy tévériportban is beszélt arról, hogy nem engedték nekik, hogy kilépjenek a kísérletből, de ezt kivágták a műsorból.

Zimbardo erről először csak annyit mondott Blum kérdésére, hogy ez hazugság. A Stanford archívumában újonnan elérhetővé vált anyagok közül azonban előkerült egy hangfelvétel, amelyből világosan kiderül, hogy Zimbardo elutasította a kiszállni akarók kérését.

Zimbardo szerint ő csak azért nem engedte el az alanyokat, mert nem ezt a jelmondatot használták. A kísérlet hivatalos honlapján elérhető nyilatkozatban ugyanakkor nem szerepel ez a mondat. Blumnak Zimbardo végül elismerte, hogy nem engedte a kilépést: „Ha azt mondják, »ki akarok menni«, te meg azt mondod, »oké«, akkor amint elmennek, a kísérletnek vége lett volna”.

A jelek szerint az őrökkel se minden úgy történt, ahogy Zimbardo eredetileg állította:

John Mark, egy másik börtönőr még korábban, egy 2011-es egy cikkben úgy emlékezett vissza, hogy a szituáció magától egyáltalán nem mérgesedett el, Zimbardo mesterségesen kreált feszültséget, például azzal, hogy azt erőltette, vonják meg az alvást a raboktól. Mark szerint őt például eléggé zavarta, hogy folyton abajgatniuk kell a rabokat. Szerinte a kísérletet soha nem is tervezték végigvinni, Zimbardo végig a saját elképzeléseihez igazítgatta a kísérletet, hogy drámai hatást érjen el és igazolja az elképzeléseit.

Arról is beszélt a karaktere mesterkéltsége kapcsán, hogy például sose járt délen, mégis egy filmből tanult déli akcentust vett fel. Állítása szerint Zimbardo a kísérlet után külön megköszönte a munkáját.

Carlo Prescott, aki maga is 17 éven át egy valódi börtönben raboskodott, és a kísérlet konzultánsa volt, 2005-ben egy cikkben azért kritizálta Zimbardóékat, amiért az őrök olyan módszerein botránkoztak meg, amelyeket valójában tőle kölcsönöztek, maguk mutatták meg azokat a résztvevőknek, és pontosan tudták, hogy az őrök használni fogják, hiszen erre bátorították is őket.

Már a tervezéssel is problémák voltak

Bár Blum cikke kavarta fel most az állóvizet, a börtönkísérlettel szembeni szakmai kritikák az eredeti tanulmány megjelenésével szinte egyidősek, vagyis már akkor is többen problémákra mutattak rá, amikor az irányítottság vádja még fel sem merült.

Az alanyok kiválasztását is sok kritika érte. Ezek szerint

Ráadásul egy ázsiai amerikai kivételével mindannyian fehérek voltak, így nemcsak a teljes népességet nem reprezentálták, de az amerikai börtönhelyzetet sem, ahol a feketék arányaiban jóval többen voltak/vannak, mint a fehérek. Ráadásul a résztvevőket kifejezetten egy börtönös kísérletre toborozták, ami már alapból megszűrhette a jelentkezőket.

Gyakori kritika, hogy maga Zimbardo érzelmileg is bevonta magát a kísérletbe, így az abból levont következtetések nagyrészt szubjektívek és anekdotikusak voltak, ami reprodukálhatatlanná tette. (A túlzott bevonódás az egyetlen hiba, amelyet Zimbardo is rendszeresen elismer.)

Először 1972-ben mutatták be a kísérletet, az első rendes tanulmányt 1973-ban adták ki, és már 1975-ben megjelent első részletes módszertani kritikája, amely Zimbardóétól eltérő magyarázatot ad a kísérlet kimenetelére:

• A szerzők amellett érvelnek, hogy az alanyok reakcióit nem feltétlenül a vizsgálni kívánt pszichológiai tényezők váltották ki, hanem magának a kísérleti helyzetnek a körülményei.

• A kísérlet már alapból rosszul volt megtervezve, így az alanyait nem egy valódi börtönnel egyenértékű szituációba helyezték, hanem csak eljátszatták velük az őrök és rabok szerepét egy börtönhöz hasonló színpadon.

• Az alanyok a szerepeikről már előzetesen megalkotott erős társadalmi sztereotípiákkal érkeztek a kísérletbe.

• A kísérletben is számos árulkodó jele volt annak, hova akar kilyukadni a kutatás és mit várnak el a kutatók, mindez pedig befolyásolhatta az alanyokat. Mindez oda vezetett, hogy az alanyok az általuk érzékelt elvárásoknak megfelelő viselkedést produkáltak.

• A szerzők szerint egyáltalán nem a modellezni kívánt szituáció (egy valódi börtön hatalmi alá-fölé rendeltsége) által kiváltott spontán viselkedésváltozásokról van szó. Persze mint általában, a kritikát jóval kevesebbet idézik, mint magát a kritizált tanulmányt.

A neves szociálpszichológus Erich Fromm is kritizálta a kísérlet módszertanát, de szerinte még ha bizonyít is valamit ebben a formájában, akkor is éppen az ellenkezőjét annak, amit bizonyítani akartak vele: annak ellenére, hogy a kutatók már előre megágyaztak a kegyetlenkedésnek, még így is csak az őrök harmada állt kötélnek. Szerinte a kísérlet nagy hibája, hogy nem veszi számításba a résztvevők személyiségét, pedig a jellem és a viselkedés különbsége kulcsfontosságú ebben a kontextusban.

Zimbardo válasza a támadásokra

„Bizonyos értelemben nem igazán érdekel. Ezen a ponton, az a nagy probléma, hogy nem akarok több időt pocsékolni rá. Ez után a beszélgetés után nem adok több interjút erről. Csak időpocsékolás. Az emberek azt mondanak róla, amit akarnak.

Azt mondják, ‘mivel foglalkozik?' ‘Pszichológus vagyok.' Lehet taxisofőr Budapesten. Lehet étteremtulajdonos Lengyelországban. Megemlítem, hogy pszichológus vagyok, és azt mondják, ‘Hallott arról a tanulmányról?' Már önálló életet él. Ha azt akarja mondani, az egész hoax volt, az ő dolga. Nem fogom többé megvédeni. A hosszú élete védi” – nyilatkozta végül közleményében a kísérletét ért vádakról Philip Zimbardo.

A kísérlet etikátlannak számít, mivel Albert mesterségesen kialakított érzékenységét nem szüntették meg, így kialakult fóbiáját sem tudták enyhíteni. Ráadásul Albert hatéves korában meghalt, így az sosem derült ki, hogy a kísérlet okozta fóbiái a felnőttkoráig fennálltak volna-e.

Korábban hasonló kísérletet végzett Ivan Pavlov, amikor kutyáknál már sikeresen kimutatta a kondicionálás eredményét, amikor minden etetéskor egy csengőt szólaltatott meg, míg végül már önmagában a csengő hangja is nyáladzást idézett elő a kutyánál. Azonban Watson és munkatársai folytatták le ezt a kísérletet először embernél is. Sokat köszönhetünk ezeknek az eredményeknek, mivel a kondicionálás az alapja számos terápiának, például függőségek vagy fóbiák esetén.

A Milgram-kísérlet – emberek feláldozása a tekintély oltárán

A ’60-as és ’70-es évek között zajlott a szociálpszichológia egyik legjelentősebb kísérletsorozata, a Stanley Milgram vezette engedelmesség-vizsgálat. Milgram célja azoknak a pszichológiai tényezőknek a feltárása volt, amelyek a második világháború borzalmai mögött húzódhattak meg. Azt feltételezte, hogy a szörnyűséges tettek mögött a tekintélynek való megfelelés és engedelmesség áll.

A leghíresebb kísérletben a kutatók egy emlékezeti feladatot modelleztek, melynek koholt célja a tanulási módszerek feltárása volt. A résztvevők egy részét a „tanár” szerepébe osztották, a másik részét a „tanulóéba”. Utóbbiak beépített emberek voltak, így tehát a „tanárok” voltak a kísérlet igazi résztvevői.

A „tanárt” és a „tanulót” külön termekben helyezték el, így a „tanár” nem láthatta, csak hallotta a növekvő áramütés okozta egyre kétségbeejtőbb kiabálást.

Bár a „tanulókat” játszó színészek a kísérlet befejezéséért könyörögtek, a „tanárral” egy teremben tartózkodó kutató – tekintélyszemély – ragaszkodott a folytatáshoz, és erre utasítást is adott, azonban nem kényszerítette a résztvevőket. A résztvevők többsége pedig engedelmeskedett. Hatvanöt százalékuk a végső 450 voltig is elment, ami már halálos. Bár

E mögött pedig a hatalomnak való engedelmeskedés normája áll. Milgram kísérletében a legitim hatalmat jelképező személynek való engedelmeskedés jelentős hatást gyakorolt a viselkedésre.

A Milgram-kísérletek kiemelt eredményeket hoztak annak megértésére, hogyan tudnak hétköznapi emberek embertelenül viselkedni egy tekintélyszemélynek való engedelmesség kimeneteleként. Bár a kísérlet etikai szempontból ma már nem reprodukálható, egy 2017-es kutatásban módosítva megismételték a híres/hírhedt kísérletet. Az eredmény napjainkban is megrázó.

Hiába telt el azóta több mint ötven év, úgy tűnik, még ma is képesek vagyunk a hatalomnak való engedelmesség jegyében feláldozni másokat.