Vitéz és faragó

Vitéz Orbán Ferenc Ajnádon született 1924. február 3-án. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Hárman voltak testvérek, két fiú és egy lány. A szülők földműveléssel foglalkoztak. A fiatal Orbán Ferenc már az elemi iskola elvégzését követően besegített édesanyjának a gazdálkodásba, mert édesapja korán elhunyt. Tizenhat éves volt, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Beszélgetésünk alkalmával elmesélte: „Ajnádon nem vonultak át a honvédek, hanem Csíkrákoson keresztül mentek Csíkszereda felé, de odafent a faluban, mi is nagy örömmel vártuk a magyar katonákat, ezért a fiatalság összegyűlt. Igaz sokan lementek Rákosra, ahol volt egy nagy díszkapu állítva és ott fogadták a honvédeket. Egy teherautóval persze néhány katona feljött Ajnádra is, mert mondták nekik, hogy ott is várják őket. Azt az örömet, amit akkor átéltünk nem lehet szavakba önteni. A két világháború közti román elnyomás után végre magyarok lettünk. Sajnos rövid időre”.
A bevonulást követően jöttek a háborús idők. Megalakították a levente mozgalmat melynek tagja lett Orbán Ferenc is. Minden héten egy délután kötelező volt megjelenni a katonai előképzéseken, vasárnaponként pedig templomba járni.

Búcsú a szülőfalutól

A háborús évekre nagyon részletesen emlékszik. Napra pontosan elevenítette fel az eseményeket, amiket emlékirataiban részletesen le is írt. Megtudtuk, hogy 1942-ben Kolozsvárott egy nagy seregszemlét tartottak, melyen ő is részt vett. Akkoriban építették a Déda–Szeretfalva közti vasúti szakaszt, így a vonatról Dédán leszálltak és Szeretfalváig gyalogoltak, ahol újra felültek a vonatra, így jutottak Kolozsvárra. Ott egy hónapos tanfolyamra jelölték ki. Szakaszparancsnokot képeztek belőle. Így került haza Ajnádra, ahol a legkisebb leventékkel foglalkozott.

1943-ban az 1924-ben és az 1925-ben születetteket besorozták. Októberében pedig bevonultak a gyimesbükki kiképzőtáborba. 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, a tábort megszüntették és visszakerült Ajnádra a 4. Székely Határőr Zászlóaljhoz, ahol állandó készültségben voltak. Ennek ellenére mindenki végezhette a munkáját, de amikor megszólalt a trombita, menni kellett Szentmihályra, ahol az iskolánál volt a fegyverraktár. 1944 júliusának végén ki is adták a felszerelést és a lőszereket és úgy vonultak a Gyimesekbe. A távozó katonákat Vitéz Búzás Ferenc harangozó búcsúztatta, megszólaltatva a templom harangját. „Elbúcsúztatott a csíkszentmihályi nagyharang a falutól, azokat is, akik többé nem térhettek haza és azokat is, akik ugyan hazatértek, de többé nem hallhatták annak hangját, mert a harangot a németek elvitték nyersanyagnak” – elevenítette fel emlékeit Orbán.

Nyolc napig Magyarország

Elmesélte: „1944. augusztus 23-án megtörtént a román átállás, elárulták addigi szövetségesüket. A Gyimesekben elfoglaltuk tüzelőállásainkat. Mi a Bilibók-tetőn voltunk. Az orosz támadások augusztus 26-án kezdődtek. Nappal nem, csak éjjel támadtak, majd szeptember elsején taktikát váltva, egy hirtelen nappali támadásban elfoglalták a Bilibók-tetőt. Deáky Béla zászlós hamar megszervezte az ellentámadást és délutánra visszafoglaltuk a magaslatot, így a Bilibók-tető nyolc napig még Magyarország maradt”.

Orbán Ferenc alakulata a visszavonulás során többször is tűzharcba keveredett az orosz csapatokkal. Nyíregyháza előtt bekerítették őket, de sikerült kitörniük és bevonulni Nyíregyházára, ahol utcai harcokban kiverték az oroszokat a városból, de nem sokkal azután parancsot kaptak a település feladására, így átmentek a Tisza túlsó partjára. Szerencsnél egy hónapos álló harc alakult ki, „ekkor hallottuk először, hogy román csapatok is vannak az oroszok között” – jegyezte meg Orbán, aki a Bilibók-tetőn történt helytállásáért bronz vitézségi érmet kapott, a Tisza-parti harcokban való részvételért pedig kis ezüst vitézségi érmet tűzkereszttel.

Fogság és szabadulás

1944 karácsonya előtt néhány nappal Hidasnémeti környékén orosz fogságba esett és a foksányi fogolytáborba került, ahol vérhast kapott, amiben rendkívül legyengült. „Talán ennek köszönhető, hogy a fogva tartók elhitték, hogy még nem vagyok 18 éves, így \'45 tavaszán szabadulhattam” – emlékszik a nehéz időszakra Orbán. Hozzáfűzte: amikor felépült már be is sorozták a román hadseregbe, ahol egy évet szolgált. Leszerelését követően gazdálkodásba kezdett. 1947-ben elvette feleségül Tamás Ilonát, akivel 50 évig éltek együtt. Frigyükből két gyermek született. 1955-ben költöztek Csíkszeredába. 1956-ban Marosvásárhelyen elvégezte a sofőriskolát. Minden típusú járműre megszerezte a jogosítványt. Tizenöt évig a szállítási vállalatnál (IRTA) dolgozott. Tizenhat esztendőt pedig a mentősöknél.

Az alkotó ember

Orbán Ferenc amikor a mentősöknél sofőrként dolgozott, akkor kezdett faragással foglalkozni. Fából és kőből készült remekművei közül több otthonában és annak udvarán is megtalálhatók. Kiállításai voltak Bécsben, Gratzban, Alsóőrön és Budapesten. Csíkszeredában viszont csak egyszer volt egyéni kiállítása. Alkotásaiban a székely falusi embert mintázta meg. A \'90-es évek elején kezdett egyházi témájú faragásokat készíteni. „Nagyon sok feszületet faragtam. Ezzel próbálok vezekelni, hogy a frontvonalban nem imádkoztam. Nem azért, mert vallástalan voltam, hanem mert ott rendkívül elfásult volt mindenki” – érzékeltette  az embert próbáló időket Orbán Ferenc.

A Bilibók-tetőn történt harcok emlékére is faragott egy emlékművet 2006-ban. Az alkotást még abban az esztendőben, szeptember elsején, a magaslat visszafoglalásának évfordulóján a történelmi esemény helyszínén felállították és Tamás József püspök fel is szentelte. Az akkori csatának ma már csak Orbán Ferenc az egyetlen élő résztvevője. Az emlékmű a keresztre feszített, töviskoronába zárt történelmi Magyarországot, benne a Szent Koronát ábrázolja Trianon felirattal. A kereszt fölött pedig rovásírással a „Hiszek Magyarország feltámadásában” hitvallás olvasható. A kereszt tövében pedig egy orosz és egy magyar katona néz szembe egymással.  

Beszélgetésünk végeztével Orbán Ferenc elárulta, hogy a faragás mellett citerákat és néhány hegedűt is készített. Mint mondta: unokáinak, dédunokáinak készített emlékbe egy-egy citerát. Sajnos, mivel látása nagyot romlott az utóbbi időben az alkotást minden téren abbahagyta.