Üdvözlet Phenjanból

Első rendezvényét tartotta kedden az új Tilos. Előbb György Attila házigazda, majd Csíkszereda egykori polgármestere, Csedő Csaba köszöntötte a szép számban összegyűlt közönséget.

Lukács Csaba, aki a magyar Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként járt nemrégiben Phenjanban, magával ragadó előadásában beszélt arról, hogy mekkora megtiszteltetés volt számukra, amikor 28 órás út után a szállodában való zuhanyzás helyett lehetőségük nyílt megkoszorúzni az észak-koreai bölcs vezér és szeretett vezető sírját. Megtudtuk azt is, hogy a fővárosban lakók kedvenc szórakozása a buszra való várakozás, hogy a vidékiek önként lemondtak az áramszolgáltatásról, hogy a fővárosban legyen villany, bár ott sincs mindig. Szó volt arról, hogy a nép fiai, az egyszerű emberek önként mondtak le fizetésükről a párt javára, de a jóságos párt bonok formájában valamennyit juttat nekik – legalábbis a kísérőjük szerint. Láttunk fotókat, amint a nép egyszerű dolgozói papírvágó ollóval vágják a füvet, a felszerelt kórházakról, ahol ecetesüvegből folyik az infúzió, ikergyerekeket árvaházban, mivel a párt átvállalja a szülőktől a felnevelésük terhét (évente egyszer meglátogathatják a szüleik), valamint az ellenség megtévesztése végett rekettyésbokornak álcázott vonatot. „Mindent lehet csinálni, de ők mondják, hogy mikor” – utalt Lukács Csaba az észak-koreai fotózásokra.

„Háromszor voltam Észak-Koreában, egyszer sem újságíróként, mert azokat nem nagyon szeretik. Viszont segélyre szükségük van, mert a nemzetközi helyzet fokozódása, az imperialisták ármánykodásai és a természeti csapások következtében vannak még problémák, és így segélyszervezeteket beengednek, de nagyon szigorú feltételei vannak annak, hogy miként. Azok a segélyszervezetek juthatnak be, amelyek három feltételnek tesznek eleget, az egyik az, hogy évente legalább ötmillió dollár értékben kell vinni segélyt, a második: nem szólnak bele, hogy ez a segély kihez jut, a harmadik, nem lehet a segélyszervezetek tagjai között amerikai, dél-koreai és japán állampolgár. Nekünk engedték a munkát, és azt gondolják rólunk, magyarokról, hogy ugyan letértünk az egyedüli üdvözítő útról és eldobtuk a zászlót, amivel közösen meneteltünk a kommunizmus felé, de tékozló fiúként lehet, hogy még visszakerülünk… A magyarokat ezért egy kicsit lazábban kezelik.”

Lukács elmondta, hogy bizonyára nagy hasznát veszi az ottani mozgássérültekért segélyszervezet – amely nemrégiben alakult, mert a hivatalos álláspont szerint eddig nem volt sérült gyermek Észak-Koreában – a magyaroktól kapott 50 pár márkás kosarascipőnek, melyet élelem helyett kértek. Kitért a déliek és északiak viszonyára is, és a jelenlevők megtudhatták, hogyan emlékeznek hallottaikra az ottaniak.  

Lukács Csaba reméli, hogy még idén vissza tud térni Észak-Koreába, addig is az ottani kórházban várják a Magyar Optikai Művek által az ötvenes években gyártott, a csöves röntgenbe való lámpát, ők meg arra kíváncsiak, hogy a Phenjanban ötven napja feltett üdvözlő lapok mikor érkeznek meg Parajdra Lukács Csaba édesapjához és Székelyudvarhelyre Marossy Géza operatőr édesanyjához, amelyre még az őket folyton kísérő idegenvezető elvtárs üdvözletét is oda kellett biggyeszteni.