Túl a hetvenen is vezeti a fúvószenekart

Az újtusnádi fúvószenekar vezetőjének, Biczó Jánosnak a lelkesedése, munkája döntően hozzájárult a zenekar fennmaradásához és fejlődéséhez. 1941. január 19-én született Alsórákoson, Brassó megyében, ami akkor Dél-Erdély részeként Romániához tartozott. Mivel édesapját többször behívták a román hadseregbe szolgálatot teljesíteni, 1943-ban átszökött a határon, aztán édesanyja őt is úgy hozta át a határon Észak-Erdélybe, Magyarországra. Édesanyja újtusnádi születésű volt, a család így oda költözött.

„Édesapámat behívták a 32-es hegyivadászokhoz, Tölgyesre, édesanyám itt maradt, megszületett 1943-ban öcsém is. Háború  jött, édesapámat a ditrói havasokban az orosz hadsereg fogságba ejtette, és négy évet volt orosz fogságban. 1948 szeptemberében jött haza, akkor mentem én is első osztályba. Nem is ismertük jóformán, az a négy év annyit tett” – mesélt a viszontagságos évekről. Gazdálkodó édesapjának 1952-ben be kellett állnia a kollektív gazdaságba, ott dolgozott tovább.

Elemi iskoláinak elvégzése után a fiatal Biczó János az akkor Sztálinvárosnak nevezett Brassóba került, a Vörös Zászló gyár iskolájába szakmunkástanulónak. „Nehezen vettek fel, mert itt Magyar Autonóm Autonóm Tartomány volt, azt kérdezték, miért nem megyek Marosvásárhelyre. Bukarestben a tanügyminisztériumnál kellett engedélyeztetni, hogy Brassóba mehessek” – emlékezett.

Ifjak szövetségben

Brassóban került összeköttetésbe Lay Imrével, tőle szerzett tudomást 1956-ban az osztálytársakkal együtt, hogy mi történt Magyarországon, kirobbant a forradalom. A diákok hallgatták a rádiót, a híreket. „Lelkesedtünk, éjszakákat nem aludtunk, közben Csíki Sándorral, egyik osztálytársammal egy detektoros rádiót készítettünk. Legtöbbet a Magyar Rádiót és a Szabad Európa Rádiót hallgattuk. Lay Györgytől megtudtuk, hogy a 4. számú gimnázium esti tagozatának tanulói, Orbán László és bátyja, Lay Imre próbálnak egy szervezetet csinálni. Kérdezte, hogy lennénk-e ennek a tagjai. EMISZ volt a neve, Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. A magyar forradalom szele elért minket, nagyon rajongtunk érte, és beálltunk a szervezetbe” – elevenítette fel a történteket. 

Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége volt a legkiterjedtebb erdélyi ötvenhatos szervezkedés. Alapító tagjai elsősorban középiskolás diákok, szakközépiskolás tanulók voltak, majd csatlakoztak hozzájuk református, unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek – írja tanulmányában Tófalvi Zoltán újságíró, író. November 4. után, amikor megtudták, hogy az orosz hadsereg leverte a forradalmat, megpróbáltak két személyt elküldeni Magyarországra, hogy vegyék fel a kapcsolatot a forradalmárokkal, de nem sikerült, mert a határon elkapták őket.

„Nem hagytuk annyiban a dolgot, 1957. március 15-én hangot adtunk elgondolásainknak, elmentünk Fehéregyházára, és Petőfi sírját és az ott elesett hősök emlékművét megkoszorúztuk, verseket mondtunk, és azt árgus szemekkel a szekuritáté figyelte. Ezt később egy őrmester elárulta nekem, amikor azt mondta, ismer engem. Kérdeztem, honnan, azt mondta, ő is egy trágyás szekeret hajtott két lóval ott kifelé” – mondta Biczó János. Időközben letették az esküt, Orbán Lászlót  választották meg a szervezet elnökének, Vinczi János és Sándor Balázs társelnökök lettek, Lay Imre titkár. Az eskütételkor egy piros-fehér-zöld szalagra tették rá a kezüket az Orbán László lakásán, felesküdtek a hazára, Magyarország feltámadására.

„Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, és számos ifjú és koros immár büszkén vallotta önmagát magyarnak. Színjátszó csoportok alakultak ebben a szellemben és kórusok...” – írja az EMISZ-ről Tófalvi. Az abortusztörvény szigorítása mellett a kollektivizálás ellen is szerettek volna agitálni, összegyűjteni az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások jegyzékét. Az iskolában megtagadták az orosz nyelv tanulását.  

A megtorlás évei

Elgondolásaikat idő hiányában nem tudták megvalósítani, a szekuritáté lecsapott a szervezetre. „A szekuritáté kiforgatta céljainkat, mert államellenes szervezkedéssel vádoltak meg, és hogy Erdélyt Magyarországhoz akarjuk csatolni. 1958-ban kezdtek letartóztatni minket, engem szeptember 6-án itthonról vittek el Csíkszeredába, majd Marosvásárhelyre, hat hónap vizsgálati fogság következett a szekuritátén. Utáná elítéltek, addig már mind betöltöttük a 18 évet” – emlékezett a nehéz időszakra.

1959 márciusában Marosvásárhelyen zajlott a letartóztatott 77 személy pere. A vezetőket 25, a tagokat 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Biczó János 12 évet kapott 6 év jogvesztéssel. A brăilai Nagyszigetre, Salciára került, aztán Strâmba és Luciu-Giurgeni kényszermunka-telepein raboskodott. 1964 júniusában, öt év nyolc hónap után szabadult, az általános közkegyelemmel.

„Hazajöttem, még ruhám sem volt, mert teljes vagyonelkobzásra ítéltek, de nem volt, amit elvegyenek, csak a ruháimat, lábbelimet. Egy unokatestvérem ruháiba öltöztem fel addig, amíg édesapámék annyit tudtak adni, hogy vettem egy rend ruhát. Csíkszeredában, a volt fakitermelő vállalatnál kezdtem dolgozni mint esztergályos. Jól fogadtak, voltak idősebb szakemberek, akiktől lehetett tanulni.

Később megtudtam, hogy sokan besúgók lettek, huszonkét személy volt rám állítva különböző helyi rendőrparancsnokok megbízásából. Megkaptam minden jelentést a CNSAS-től fedőnevekkel, gyanítom azt is, kik voltak. Egyet közülük megtaláltam, el is küldtem neki azt a nyilatkozatot, amivel vádolt, hogy olvasgassa. Lehet, voltak, akiket megzsaroltak, de olyanok is, akik pénzért tették” – állítja. 1970-ben megnősült, két lányuk, egy fiuk született, jelenleg négy unokájuk van.

Az újtusnádi rezesbanda élén

Az újtusnádi fúvószenekar, a rezesbanda 1964-ben alakult meg. Biczó János is be akart állni, de nem volt lehetősége, mert mindenki saját maga vette meg a hangszert. Neki legjobban a klarinét tetszett. „1976-ban a KISZ-titkár és két-három régi zenekari tag újraindította a zenekart, a KISZ-titkár támogatott egy trombitával, amit ő fújt, és egy klarinéttal, amit én. Még kellettek hangszerek, ezért elmentem az akkori néptanácselnökhöz, aki nem volt ellene, azt mondta, úgy lehet megoldani, ha valahol dolgozunk. Kitaláltuk, hogy menjünk legelőt takarítani, mentünk is lelkesen, az abból befolyt pénzből vettünk néhány hangszert, dobot, tubát, tenorkürtöt. Nem volt elég, megkérdeztem a volt tsz-elnököt, hogy mit tud segíteni, ő is lelkesen ajánlotta, hogy 34 hektár területet le kellene kaszálni, és kapunk pénzt. Nagyon sok széna begyúlt, szerződést kötöttünk, a pénzt nem osztottuk szét, hanem abból vásároltuk a hiányzó hangszereket” – mesélt a kezdetekről.

Urszuly Árpád címzetes őrmester, a hegyivadászok egyik trombitása volt az oktató, őt kérték meg, mert nem ismerték a kottát. Az idősebb generációnak nem nagyon ment, az első csoport pár év múlva felbomlott, mert ahogy Biczó mondja, „prímás akart lenni mindenki”. Volt, aki eladta a hangszerét is. Mivel a próbákra sem jött mindenki, 2000-ben átszervezte az egész fúvószenekart, megalakították a Pro Musica egyesületet, amely jogi bejegyzést kapott.

Tevékenységüket mai napig támogatja a helyi önkormányzat, minden évben pénzt utalnak át, a közbirtokosság pedig fizeti a zenetanár munkáját. Folyamatban van a zeneterem átalakítása, a szándék szerint pódiumot kellene építeni, és hangszigetelésre volna szükség. Biczó János az évek során több magyar állami kitüntetést vehetett át, az 56-os vitézi lovagrend is tagjai közé választotta. 2011-ben a Romániai Magyar Dalosszövetség Rónai Antal-díjjal tüntette ki a fúvószenekarnál elvégzett munkájáért. 

Úgy érzi, megéri a fáradozás, a fiatal generáció betanítása. „Sokszor felmondok, sokszor megharagszom, de egyet alszom, és másnap újrakezdem. A fiatalokkal nagyon jó dolgozni, a kottolvasást hamar elsajátítják. Általában magyar történelmi indulókat tanulunk, egyvelegeket, és jó néhány könnyű darabot is, hogy ne legyen unalmas. Sok fúvóstalálkozón veszünk részt, egyházi, nemzeti ünnepeken, búcsún, községi napokon muzsikálunk. Sepsiszentgyörgyre is hívnak, az Erzsébet parkba. Voltunk külföldön is kétszer. Jelenleg huszonheten vagyunk, és több mint tíz személy jelenti az utánpótlást, őket egy-két év múlva bevesszük a nagy zenekarba” – bizakodik.