Tanács egy százévestől: dolgozni és imádkozni kell

Nagy Jánosék családjában nem számít „ritkaságnak” a hosszú élet, a népes rokonságból többen megérték a kilencven évet, mit ahogy Csíkcsomortánban is, ahol hirtelenjében is össze tudtak számolni a köszöntésen jelen lévő rokonok öt, a kilencvenötödik életévéhez közelítő idős személyt.

Nagy Jánosék heten voltak testvérek, három fiú és négy lány, közülük ma már csak ő él. Felesége tíz éve távozott az élők sorából, nyolcvanévesen. Három gyerekük született, egy fiú és két lány, 64, 62 és 56 évesek jelenleg. Egy unoka és két dédunoka köszönthette a századik születésnapján János bácsit, aki bár bevallása szerint gyengén lát és hall, humora mai napig megmaradt.

Lakodalom lesz? – „komédiázott” fia szavaival élve reggel János bácsi, amikor meglátta a készülődést a születésnapra. Mindig vidám ember volt, erősítik meg lányai is, amit meg is tapasztalhattunk: nem ritka vendég arcán a mosoly ilyen idős korban sem.

Nem volt könnyű élete, akárcsak a múlt században kenyerük javát megevett emberek többségének. Háború, árvaság, inasévek, katonáskodás, sok-sok munka sűrűsödhetett egy ilyen hosszú életbe. „1928 májusában halt meg édesapám. Sándor bátyám Brassóban megismerkedett egy asztalossal, bévitt, ott voltam négy esztendeig, árva voltam, szót kellett fogadni, dolgozni kellett” – emlékezik a már közel ötven éve nyugdíjba vonult asztalos. Hogy hány csomortáni ház ajtóin, ablakain dolgoztak ezek a kezek, nehéz lenne megszámolni, mondja kezére mutatva. Bútorokat is készített, mindent, amire szükség volt.

A gazdálkodás fontos helyet foglalt el életében, nyolcvanöt éves koráig nem is hagyta abba. Mikor erről kérdeztük, felcsillant a szeme, és úgy válaszolta: „állat az szépen volt. Ugye, munkahely nem volt, de volt gabonavetés, a cséplőgép reggeltől estig csépelt, annyi gabona volt. Most nincsen. Eltelt kicsit az idő. Elfáradtam, rosszul látok és hallok. Szép idők voltak, már nincs meg.”

Életében keveset betegeskedett, most viszont novembertől kissé legyengült, de fent jár. Addig mindennap megjárta magát az udvaron – mesélik a hozzátartozók. „Szívós ember volt egész életében, most viszont már fázni nem szabad, de nem lehet neki magyarázni” – jegyzik meg. Sokat hallgatja a Mária Rádiót, érdeklődik, ki halt meg, ki él még, mosolyogva emlékezik a kaszálásokra Egretben, és persze az ott töltött estékre is a tűz mellett. Szívesen mesél régmúlt idők történeteiről az őt gondozó lányainak, rokonainak.

„Az Isten tartsa meg mindenkinek az eszét. Meg kell mindenért dolgozni, meg kell becsülni az életet, s imádkozni, hogy legyen elősegítve a dolog” – hangsúlyozza az ünnepelt.

Mi volt a legszebb emléke az elmúlt száz évben – merült fel a kérdés, mire a válasz: ez a köszöntés. Hétvégén a helyi közbirtokosság is köszönteni szeretné János bácsit, meglepetésajándékkal készülnek, mivel ő a legidősebb közbirtokossági tag tudomásuk szerint a környéken.

Hogy hány évet szeretne még élni, nem árulta el, csupán annyit mondott: Csendesebb világ kellene legyen, ez nem jó.