Természetművészet címmel jelent meg könyve a csíkdánfalvi származású Erőss István Munkácsy-díjas képzőművésznek. Erről a kortárs művészeti ágról számolt be az alkotó, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára a csíkszeredai Pál Aukciósház és Galériában. Az alábbiakban Erőss Istvánnal beszélgettünk.
2012. április 05., 16:312012. április 05., 16:31
2012. április 05., 17:252012. április 05., 17:25
– Hogyan került kapcsolatba a természetművészettel, amely annyira meghódította, hogy manapság többnyire természetinstallációkat alkot?
– Én alapvetően grafikus vagyok, képgrafikát végeztem. Pályázatok kapcsán jutottam el olyan helyekre, szénbányába, lerobbant ipari telepre, ahol helyspecifikus alkotásokat kellett létrehozni. Ez már egy érdekes és újszerű kimozdulás volt számomra a megszokott, automatizmusra hajló, műtermi világból. Szóval, hogy az ember nem a begyakorolt gondolatok mentén hoz létre alkotásokat, hanem adott egy szituáció, és arra kell „hangszerelni” a művet, ami persze egy érdekes kihívást is jelent.
Ezt egyre inkább testhezállónak éreztem, 1994-től kezdve már mindig az adott kiállítótérre terveztem munkáimat. 1997-ben egy grazi galéria jóvoltából kijuthattam Tajvanba, ahol egy tengerparton zajló művésztelepen vettem részt. Nyílt terepen kellett alkotni, ami teljesen új szituációt eredményezett. Uszadékfából hoztam létre kisebb munkáimat, ezek voltak az első természetművészeti alkotásaim. Később Japánba hívtak meg, ahol teljesen szigorú szabályok léteztek, csak bambusznádat használhattunk, ott is a szabadban alkottunk. Apránként letisztult számomra, hogy milyen ez a művészeti ág, ami közkedvelt alkotási forma Távol-Keleten, és nekem is nagyon megtetszett.
– A természetművészet fogalmának meghonosítását is önnek köszönhetjük. A témáról doktori disszertációt írt, később könyv formájában is kisebb-nagyobb változtatásokkal kiadta.
– Mivel úgy éreztem, hogy ez az alkotási módozat számomra nagyon testhezálló, kezdtem feltérképezni, hogy a világon hol vannak ilyen lehetőségek, így egyre többet és egyre gyakrabban vettem részt ilyen alkotótáborokban. Közben tanárként „rákényszerültem”, mint mindenki a felsőoktatásban, hogy doktori disszertációt írjak, és természetesen ez a terület tűnt kézenfekvőnek, amely újat tud bemutatni a magyar képzőművészeti berkekben. Azt hittem, hogy egyszerűen bemegyek egy könyvtárba, és kiválasztok fél tucat jó szakirodalmi kötetet, és azt összegyúrom, majd leszűrve a tapasztalataimon keresztül, új következtetéseket is vonhatok le.
Nem így történt, hisz amikor átkutattam a könyvtárakat, kiderült, hogy magyar vonatkozásban nincs egyetlenegy átfogó munka sem, amely a kezdetektől, vagyis a hatvanas évektől máig követné és elemezné ezt a művészeti ágat. Saját áttekintést kellett létrehozzak, melyben természetesen kellő módon reprezentálni kellett Kelet-Európát. A művészeti ág megnevezéseként a természetművészet szót találtam a legalkalmasabbnak, ami szerintem magyar nyelvterületen a legjobban gyökeret tud ereszteni. Nyelvészekkel, művészettörténészekkel is konzultálva, úgy tűnt, hogy ez a legjobb kifejezés, ha van természettudomány, miért ne lehetne természetművészet?
Azóta a sepsiszentgyörgyiek is egyik alkotótáboruk megnevezéseként, de a Kászonaltíz környékén tartott Minimum Party szervezői is előszeretettel használják, így mondhatni meghonosodott, közkedveltté vált. Miután megvédtem a dolgozatom, könyv formájába is átcsiszoltam, olvasmányosabbá tettem, egy kicsit tompítva az okoskodó, tudományos ízét. Célom az volt, hogy ezt a művészeti ágat egy diák számára is érthetővé tegyem, mert Egerben az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékén létrehoztuk a természetművészet szakot, és így ez a kötet tankkönyvként is fungál.
– Kérem, végezzen egy rövid történeti áttekintést.
– Magyar vonatkozásban a természetművészetre, a jól bevált land art fogalmát (talán még tájművészet – a szerk.) használták és használják néha manapság is. Pedig a klasszikus land art esetére a természettel való együttműködés nem volt egyértelmű, sőt, az első ilyen alkotások, az Egyesült Államokban létrehozott gigantikus művek inkább az emberi alkotóerő bemutatását feltételezték, akár a rombolás árán is. Gondolok itt elsősorban Michael Heizer Dupla negatív című munkájára, melynek készítésekor 240 000 tonna földet mozgatott meg. A modernizmus korában vagyunk, a hatvanas-hetvenes években, amikor is az ember azt hitte, hogy az egész Föld képét átszabhatja tetszés szerint. Úgy képzelte, ha mindent lebetonoz, és felhőkarcolók ezreit felépíti, úgyis otthonos lesz a Föld. Ezeket a mindent megmozgató alkotásokat párhuzamba állították az azték és maya kultúrák monumentális méretű piramisaival, naptáraival stb.
Ennek volt egy destruktív íze, sőt az alkotók egy része már a hetvenes évek végére változtatott a magatartásmódján, szóval ott is elindult egy olyan diskurzus, amelyben a természet is felértékelődik.
A nyugat-európai hozzáállás már teljesen más, Hans Haacke vagy Richard Long – akik a mi kontinensünkről származnak, de Amerikában is alkottak – sokkal visszafogottabb volt. Ők már a keleti filozófiákat (főként a buddhizmust) éltették, erős természetszeretet tükröződik alkotásaikon. Haacke például egy partszakaszról összeszedte a szemetet, és földdel borította be, füvet növesztett rá. Számukra nem volt már lényeges a monumentális beavatkozás. A Távol-Keleten, amint már kiderülhetett, a természetművészetnek hagyománya van. A mi világképünket az a hierarchia jellemzi, hogy természet-ember-Isten, sőt mintha manapság néha úgy lenne, hogy természet-Isten-ember, ott pedig holisztikus a világkép. A természet, az Isten és ember az ő szemléletükben különválaszthatatlan egységet alkot.
– Kelet-Európát, Erdélyt milyen mértékben foglalkoztatta a természetművészet?
– Érdekes, hogy nálunk a modernizmus nem tudott annyira diadalra futni, mint Nyugaton. A galéria-rendszerből való elvágyódás itt teljesen másképp történt és történik. Hiszen itt sohasem létezett olyan fejlett galéria-rendszer, mint Nyugaton, így a művészek nem ettől csömöröltek meg, hanem sokkal inkább a kényszerítő kultúrpolitikától. Azért vonultak ki a természetbe, mert ott szabadon alkothattak. Nem kell messzire menni, elég a gyergyószárhegyi művésztelepre gondolni, ott is azon az aránylag eldugott helyen, vagyis vidéken gyakorlatilag szabad kezet kaptak a művészek, és itt alkottak többek között a nagybányai művésztelep második nemzedékének fontos képviselői is.
Persze, hasonló folyamatok Bulgáriában vagy Jugoszláviában is zajlottak. Romániában azonban egyedi íze van ennek a művészeti ágnak, hisz az ipari fejletlenség okán a természettel való kapcsolat, talán a népművészetnek köszönhetően is, nem szakadt meg úgy, mint Nyugaton. Ez egy nagyon lényeges aspektus, hogy itt a természettel való kontaktus folytonos. Kitérhetnék bővebben Ana Lupaş vagy a Sigma csoport tevékenységére, de közelebbi és számomra kézenfekvőbb példa is a marosvásárhelyi művészek alkotta MAMŰ társaság tevékenysége.
A nyolcvanas években középiskolásként ott voltam, amikor a Marosvásárhely melletti Vizeshalmoknál (kerek dombok, temetkezési helyek) alkották meg az első természetinstallációikat. Az ott talált anyagokat használták fel, és hiányzott teljesen a destruktív magatartás, amelyet Amerikával kapcsolatosan említettem. Gyakorlatilag a távol-keleti természetművészet alkotásaihoz hasonlatos munkák jöttek létre 10 000 km-re Európában. Különben kelet-európai vonatkozásban a MAMŰ társaság számít egyik legfontosabb példának, és ez nem egyéni vélemény, hanem Vittorio Fagone, a Velencei Biennále kurátora is a természetművészetet elemző tanulmányában ebből a térségből a vásárhelyi csoport tevékenységét emeli ki.
Az utolsó csomagokat is elpakolta kedden a Városi Művelődési Házból a Hargita Székely Néptáncszínház, ezzel befejeződött az együttes költözése. Csíkszeredában több intézmény is ideiglenes helyszínen folytatja a középületek felújítási munkálatai miatt.
Közös táncban csúcsosodott ki az Ezer Székely Leány Napja szombaton a csíksomlyói nyeregben. A rendezvényre a nagy hőség ellenére is sokan kilátogattak, ki gyalog, ki lovas szekérrel, ki népviseletben, ki anélkül.
Az elmúlt harminc év szakmai munkásságát ismerte el Csíkszereda önkormányzata András Mihálynak, a Hargita Székely Néptáncszínház vezetőjének. A Pro Urbe díjat szombaton adták át a csíksomlyói nyeregben.
Folyamatban van a szerkezetépítés a csíkszentkirályi tanuszodánál, amelynek alapozását tavaly ősszel kezdte el a kivitelező. A munkával jól haladnak, így tarthatónak tűnik a határidő, amelynek értelmében idén el kell készülnie a létesítménynek.
Elkezdődött szombaton reggel az Ezer Székely Leány Napja a találkozó első állomása a csíkszeredai Szabadság téren zajlott, ahol szép számban gyűltek össze a székely népviseletbe öltözött leányok és legények.
Szombaton ismét székelyruhás fiatalok serege népesíti be Csíkszerda főterét, illetve a somlyói nyerget. Az Ezer Székely Leány Napját először 1931. június 7-én tartották meg ugyanitt – nézzük, miként vezették fel, értékelték a korabeli sajtóban.
Az Ezer Székely Leány Napjának biztonságos megszervezése érdekében szombaton reggel útlezárásra lehet számítani két csíkszeredai utcában.
Noha hét éve megvásárolta a csíkdánfalvi önkormányzat a volt kerámiagyártó műhelyeket, illetve az egykori szövödét, ezek azóta is használatlanul, bezárva állnak, mert felújításuk érdekében nem sikerült pályázati támogatást szerezni.
Johann Sebastian Bach zeneszerző életműve köré épül az idei Csíkszeredai Régizene Fesztivál: július 5–13. között 17 koncert, 250 fellépő és templomi terekben megszólaló mesterművek várják a közönséget – a h-moll mise lesz az egyik fénypont.
Teljesen átalakul Csíkszereda legnagyobb általános iskolájának udvara, a munkálatok egy részét iskolakezdésig szeretnék elvégezni. Több sportpálya, futópálya készül, de szabadtéri tanórák megtartására alkalmas tereket is kialakítanak.
szóljon hozzá!