Mihály Melinda: úgy érzem, kezd beérni munkám gyümölcse

– Marosvásárhelyen születtem zeneszerető család egyedüli gyermekeként. Színész, pontosabban bábszínész akartam lenni, mindenhol felkészítettek mindenre, de ezzel a tudással maradtam, mert pályám másként alakult. Kolozsváron a Gheorghe Dima Zenekadémia klasszikus énekszakán végeztem, de ezt megelőzően Jászberénybe is jártam főiskolára. El kell mondanom, hogy bennem már hatodik osztályos koromban tudatosult az, hogy engem az opera nem hagy nyugton. Emlékszem, gyermekkoromban két óra adásidő volt a televízióban, de a mai napig tudom, hogy szombatonként sugározták Verdi Traviátáját Placido Domingo és Teresa Stratas főszereplésével. Én már akkor éreztem, hogy valami közöm lesz ehhez a műfajhoz. 1997-ben kerültem a Nagy István Művészeti Szakközépiskolába mint klasszikus kántótanár, csekély tapasztalattal, hiszen akkor kerültem ki az egyetemről. De nekem olyan természetem van, mint a szivacs, mindent, amit hallottam, szívtam magamba, raktároztam és próbáltam is alkalmazni nemcsak magamon, hanem a gyerekeken is. Aztán jöttek a visszajelzések, haladtak, fejlődtek, örömünk volt, bánatunk volt, jöttek a jó jegyek, a rossz jegyek. Ez így telt és telik a mai napig is. Most kezd beérni munkám gyümölcse, látom egykori tanítványaimat a nagyszínpadokon énekelni. Egy tanárnak ennél több nem is kell. Minden évben van egy vagy két olyan diákom, akin látom, hogy jó úton jár. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy vajon azok a gyerekek, akik idejönnek hozzánk felvételizni, ugyanúgy vannak, mint én voltam hatodikosként, hogy tudtam, ott a helyem a tévé előtt, hogy megnézzem a Traviatát.

– Nem biztos, hogy ez a jellemző.

– Szerintem sem. Ezért is nekünk rá kell vennünk őket, hogy hallgassanak sok ilyen muzsikát, hogy tudják, miből is áll ez. A zongora megszólal akkor is, ha a művész be van rekedve, de az énekes nem tud énekelni, ha a hangszere odavan. Nálunk otthon úgy volt, hogy beültünk az autóba, drága apukám kezdett énekelni, és én is énekeltem. A szüleim egyébként időben észrevették rajtam, hogy van hangom, zeneóvodába adtak, ahol egy nagyon jó tanár kezébe kerültem, ott már tanultam xilofonozni és zongorázni. Énekelni jól tudtam, hallásom is jó volt, később egyből felvettek a zeneiskolába.

– Sosem akart színpadra lépni?

– Nem tudom, hogy igazából azt akartam, hogy színpadon énekeljek, vagy inkább a tanárkodást szerettem volna jobban. Középiskola után elmentem a Háromszék Táncegyütteshez, ahol énekes-táncos voltam négy évig. Minden előadás után alsószoknyában és fehér ingben kiálltam a színpadra és operaáriákat énekeltem az üres nézőtérnek. Mondták is a kollégák, nem vagyok én odavaló, és nagyon igazuk voltak. Ennyi volt az én színpadi tevékenységem.

– A 18 év pedagógusi pálya alatt voltak igen tehetséges tanítványai is, például Molnár Levente operaénekes. Gondolom, büszke rá.

– Ő az első évfolyamomban volt. A mai napig látom magam előtt Leventét, amint énekli a Magas hegyről foly le a víz című dalt, látszott rajta, hogy van adottsága, hangja. Örülök, hogy ilyen karriert futott be. Amit iránta érzek, több, mint büszkeség.

– Nemrégiben előhallgatást tartott Csíkszeredában a Virtuózok tehetségkutató műsor, és a sok tehetséges gyermek láttán tevődött fel a kérdés, hogy itt kimagaslóan sok az ifjú tehetség vagy a tanárok nagyon ügyesek...

– Is, is. Szerintem türelemmel mindent meg lehet oldani, és ha a kezdet kezdetén jól indítjuk el a gyermeket, akkor abból csak jó lehet. Négy diákom vett részt a tehetségkutatón, mindegyik nagyon ügyes volt, hihetetlen módon bizonyítottak. Ott, akkor láttam, hogy igen, megérte. Ezt így kell csinálni. El sem hiszem, hogy megvan a munkám eredménye. Na igen, rájuk büszke voltam. Ezekkel a gyerekekkel terveim vannak, szeretném őket vendégszerepelni vinni, hogy mutassák meg magukat, ismertessék meg ezt a műfajt.

– Szigorú pedagógus?

– Ezt leginkább a diákok tudnák megmondani. Egy biztos, a gyerekeket komolyan kell venni. Nekem ők szinte barátaim, de tudják egyetlen szemmozdulatomból, hogy mikor kell a féket meghúzni. Voltak olyan tanáraim, akiket nem szerettem, akik miatt féltem iskolába menni, és akkor azt mondtam, ha egyszer is tanár leszek, én másképpen fogom ezt csinálni. Magam is elcsodálkozom sokszor, hogy mennyire rátapintok, ráérzek a lényegre, megérzem őket. Mi sosem veszekszünk, fenyítéssel sosem dolgoztam. A diákokat meg kell ismerni, le kell ereszkedni hozzájuk, nem lehet őket magas tartásból kezelni. Ugyanakkor a szülőkkel is kell tartani a kapcsolatot, mert innen is tudjuk, hogy kik ők.

– Mi a fontos Mihály Melinda számára, a zene vagy az oktatás ?

– A gyermek zeneoktatása. Lehetek bármilyen jó pedagógus, ha nincs, akit oktatni, semmi értelme. Imádom a gyermekeket, imádom a zenét, és nagyon szeretek tanítani.

– Miről szól még Mihály Melinda élete? Milyen álmai vannak?

– Tervezgetésekről szól az életem. Szeretnék még fejlődni, szeretném, ha jobban bíznék magamban, mert olykor-olykor megbicsaklom, elbizonytalanodok. De rendszerint történik valami, ami bebizonyítja, hogy van értelme a munkámnak.

A teljes interjú a Csíki Hírlap szeptember 3-án megjelent lapszámában olvasható.