Csűrbe mentett értékek

Ahogy a nagy csűrkapu kitárul, mintha időutazáson vennénk részt. Irénke néni ugyanis a saját udvarán levő csűrben rendezett be egy néprajzi gyűjteményt. „2006-tól gyűjtök. Volt a faluban egy nagyon ügyes kultúrigazgató, családi barátok is vagyunk, és ő mondta, hogy jó jövője van a faluturizmusnak, készüljünk rá, mert nekünk vannak értékeink, amit bemutathatunk. Én annyira hiszek ebben, hogy nekifogtam, nagyon sok holmi volt az udvaron, a padláson felhalmozva. Nem is kellett adják nekem a tanácsot, mert az ötletek pattantak ki a fejemből. Abban az évben volt a farsangtemetésnek is a Domokoson való fogadása, nagy buzgalommal készültünk, minden hagyományos dolgot előszedtünk. Előkerültek a kenderholmik, a régiségek” – emlékezett vissza.

Hagyományőrző kalákacsoport 

Akkor alakult meg a hagyományőrző kalákacsoport: kendert vetettek, idős asszonyok mutatták meg ennek régi, hagyományos feldolgozását, és ősszel megszervezték az első kenderfesztivált. „Egymás után ügyesen haladva, fejlődve, elkezdtük a kenderáztatást, fonóversenyt, kendervetést, kendernyövést, mindenfélét. Öt évig ez nagyon jól ment, de aztán nem kaptam kellő támogatást, és az erőm mindenféleképpen kifeszült. Remélem, nem fog kihalni, amiért most egy kicsit szünetelünk, egyszer csak újból megkezdődik és átadom a fiatalabb családoknak mindezt.”

Nem szabad tűzre tenni

Irénke néni „csűrmúzeumában” négy mesterség kellékei tekinthetők meg: tímár-, szíjgyártó és szabóműhelyt rendezett be, és természetesen a kender feldolgozásához szükséges eszközök is részei a gyűjteménynek. „Csak gyűlt, gyűlt, mindent beszereztem, a saját portámon is rengeteg holmi volt. A szüleim mesteremberek, népi szabók, a férjem szíjgyártó volt. Édesanyám értett a szövéshez, fonáshoz, négy szakmát mutatok itt be a hozzávaló felszerelésekkel. Ezeket nem szabad tűzre tenni, meg kell menteni!” – hangsúlyozta Majorchik Irén, majd sorra bemutatta a műhelyek kellékeit.

Tele van tervekkel

Irénke néni – ahogy ő fogalmazott – az égvilágon mindent csinál, tele van most is tervekkel. A csűrmúzeumban bútorfestő műhelymunkákat szeretne tartani, a télen pedig összeállítana egy könyvet, amelyben a csíkszentdomokosi hagyományos ételeket mutatja be. Kacagva mondja, hogy csak ne öregedne, hanem fiatalodna, mert sok terve van még. „Ez egy hit kell legyen, hogy át kell menteni ezeket a dolgokat. Sokan lekacagják, de nem baj, mert megszűnik ez a műanyag ringy-rongy világ. Még rászorulhatnak, eljön az idő, hogy aki tud, az nyer. A régiek nyugodtan, csendesen ellátták a sokgyermekes családot alsóneművel, asztalneművel, ágyneművel, ruhával. Ott volt a gyapjú, a kender, a len, a gyapott, mert azt is beszerezték külföldről. Tanulni kell a kender termesztését, feldolgozását. És meg is kell élni, gyakorolni kell erősen, mert amíg egy asszony megtanul fonni, addig sok van. Ezelőtt megvolt minden. És ehhez kötődtek a szép hagyományos fonós esték. A háznál elvégzett munkák összehozták a családokat, a fiatalok találkozása, a szerelem s a házasság ebből kifolyólag ment. Kiváltak az ügyesek és az ügyetlenek. Ez mind vissza fog jönni, sokan fognak falura húzódni s megkezdik ezt a kézimunkát” – véli.

A gyűjtemény bemutatása után Irénke néni behív a házba, hogy kávéval kínáljon. „Így gondoltam el, hogy legyen nekem ez a csűrmúzeum. Ugye, hogy nem szégyelnivaló?” – kérdezi, miközben gondosan becsukja a csűrkaput.