Aki számára a fegyelem a meghatározó

– A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán jártam három évig, majd a licencvizsga után átmentem Kaposvárra, ott mesteriztem. Az egyetem utolsó évében hazajártam a Csíki Játékszínhez szakmai gyakorlatra, akkor a Vaknyugat című darabot játszottuk Parászka Miklós rendezésében. Nehéz volt az az időszak, majdnem minden hétvégén utaztam Pestre vagy Kaposvárra, attól függően, hogy hol volt előadás, majd vissza, mert hét közben Csíkszeredában próbáltunk; de ennél hálásabb pályakezdést nem tudtam volna elképzelni magamnak. Nagyon szerettem itthon játszani.

– És most mégsem a színházról fogunk beszélgetni...

– Amióta eljöttem a Csíki Játékszíntől, többnyire modellként dolgozom. Teljesen objektív oka volt a felmondásnak: az anyagiak. És ez nagyon szomorú. Ha azt mondja az ember, hogy hivatásként űzi a szakmát, akkor fel sem vetődhetne ez a kérdés, és mégis... Valószínűleg, ha nagyon jól gazdálkodom, akkor meg tudom oldani, de úgy gondolom, hogy akkor kell magamnak a megfelelő életkörülményeket megteremtenem, amikor még van időm és energiám erre.

– Végül is szerencsés helyzetben volt, mert egy olyan szakma felé fordulhatott, amiben kiteljesedhet, és amiben jól érzi magát.

– Számomra ez hobbi volt eleinte, már az egyetem alatt, másodév után belekóstoltam – 2009-ben volt az első utam Isztambulba –, aztán abbahagytam, mert be szerettem volna befejezni tanulmányaimat. Amióta nyitottak a határok Európán belül, rengeteg kiskorú lány dolgozik ebben a szakmában, és elvekhez nem ragaszkodva, nagyon szívesen hagyják ott az iskolát is. Én már érettségi után rengeteg olyan ajánlattal találkoztam, ami a modellkedést célozta meg, de nem is gondolkodtam el ezen. Rengeteg időbe telt, amíg meg tudtak erről a szakmáról győzni.

– Ez egy merőben más világ, mint a színházi...

– Igen. A színház jóval összetettebb, más gyakorlatot igényel. Modellként is számít a kifejezőképesség, de inkább a filmes munkához tudnám hasonlítani. Itt is kamera előtt „játszom”, viszont teljesen leszűkül az eszközök köre: nincsenek szavak, csak gondolatok. Csak gesztusokkal, testbeszéddel dolgozhatok.

– Személy szerint mennyire kell szigorú szabályok szerint élnie?

– Számomra a fegyelem, ami meghatározó. A munkakörnyezet általában lelkes és vidám, de sokszor át kell látni ezen és mérlegelni a lehetőségek között. Ebben csak a tapasztalat segít. Egy idő után fel tudod mérni, hogy valaki segít továbblépni, vagy csak a saját érdekeit nézi, és neked semmilyen szakmai tapasztalatod nem fog származni az együttműködésből. Én, amikor belecseppentem ebbe, azt hittem, minden úgy van, ahogy látszik, és ahogy mondják. Egy idő után rájössz, hogy semmi nincs úgy, ahogy mondják, semmi nem olyan, mint amilyennek látszik, neked kell tudnod, hogy merre akarsz haladni, melyek a céljaid. Vannak bizony kellemetlen helyzetek, mert adott esetben nemet kell mondani egy munkákra az ügynökségnek, de tudni kell úgy kezelni a dolgot, hogy ne süljön ki belőle ellenségeskedés. Hosszú távon viszont jobb a semmi, mint a rossz fotó.

– Szereti ezt a szakmát, az ezzel járó életmódot?

– Igazából dolgozni szeretek. Az összes többi velejárót tenném a kukába, mert rengeteg feszültséggel jár a mindennapokban ez a szakma. Gyakorlatilag az időm nyolcvan százalékában castingokra járok, jó esetben húsz százalékban dolgozom. Egy castingon naponta megjelenik 300–500 modell, amiből egyet választanak ki. Ahol több modellt keresnek, ott több ezren jelennek meg. Tulajdonképpen ez a szakma egyik hátránya, nehézsége, hogy amióta ilyen sok a modell, és ilyen szabadon jönnek-mennek a lányok, az árak is alacsonyabbak. Ha igényesebb vagy, és nem felel meg neked valami, rögtön találnak ezer másikat, aki az adott munkát akár ingyen is elvállalja. Aki ezt képzeli el magának egész életére, céltudatos és szerencséje is van, az talán tud karriert építeni belőle, számomra viszont nem ez a cél. Olyan dolgok maradnak ki ebből az életmódból, amelyeket fontosabbnak találok.

A teljes interjú a Csíki Hírlap október elsején megjelent lapszámában olvasható.