„Ha a beteg megnyílik, könnyű a diagnózist felállítani”

Csíkszeredai családban született 1936-ban Mohr-Albert Margit, de kétéves korában elköltöztek Sepsiszentgyörgyre, mivel édesapját odahelyezték. Ott végezte iskoláit, ott is érettségizett.

„Gyermekkoromtól mintha nekem lett volna szánva ez a pálya. A babáimnak kötöztem a karjait, önkéntesként, még középiskolás koromban is a Vöröskeresztnek dolgoztam, vittük a vért a laborba. Humánus környezetben éltem, apám-anyám melegszívű, rendes emberek voltak, és belém ivódott, hogy mindenkin segíteni kell. Tisztviselők voltak, aminek a rangja kifelé megvolt, de különösebb anyagi háttér nélkül. Én azt mondtam, hogy amit ők »belém fektettek«, azt én visszaadom, mint orvos nekik, az életemen át. Én ezt a pályát nagyon szerettem” – vallott pályaválasztásáról.

1953-ban felvételizett az orvosi egyetemre, 1959-ben szép eredménnyel el is végezte, majd másfél évre Csíkdánfalvára került körorvosnak. „Akkoriban a megyei főorvosok – a mi esetünkben Trózner főorvos – jöttek az egyetemre, és felajánlották az üres posztokat a végzősöknek. Engem Dánfalvára hívtak, és Madaras is oda tartozott, a szülőotthonnal. Kérdeztem, lesz-e ott nekem valakim? Egyelőre nem lesz, de segítünk – ez volt a válasz” – mesélte.

Végül elvállalta, a betegeket először a saját ágyán kellett vizsgálnia. Közben a csíkmadarasi szülőotthonba át kellett éjszakánként menni, mert a szülések jelentős része éjszaka történt.

Családalapítás után bekerült a városba, a 3-as számú egészségügyi körben dolgozott, az Igazságügyi Palotával szemközti sarkon, ahol most egy étterem van. „Ott volt az én kicsi, sarki rendelőm harminc éven át. Főorvosi vizsgát tettem, egyik funkció jött a másik után, a megyei nőbizottság elnökének is megválasztottak, szakszervezeti elnök is voltam, de a szakmám soha nem került háttérbe. 1971-ben felavatták Jégpálya negyedi egészségügyi kört, s annak lettem a koordinátora évtizedeken át. Hatan voltunk az egészségügyi körnél, mindenkinek volt egy körzete, azon belül káderek, szülésasszisztensnők. Azt kell mondjam, hogy olyan terhesrendelést és olyan szociális védőhálót, mint azokban az években volt, én mostanában nem láttam. Országos első díjakat hoztunk, mert itt volt a legalacsonyabb a csecsemőhalandóság, nagyon odafigyeltünk a betegekre. Szülésznők voltak, általános asszisztensek, de mindenki a hivatása magaslatán állt. Nem volt olyan, hogy felületesen átnézek valakin, vagy odadobom a receptet a betegnek – ezek nekem ismeretlen fogalmak” – emlékezett.

1994 óta nyugdíjas, de azóta is dolgozik, Csíkszeredában, a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztáránál naponta rendel. „A pénztártól megkérdezték minden kollégámat, és mi már akkor eldöntöttük Vlaicu Ida asszisztensnőmmel, hogy eljövünk. Volt, aki visszautasította az alacsony bér miatt, én azt mondtam, a szüleim emlékéért jövök” – beszélt a kezdetekről. Asszisztensnője, akivel évtizedek óta együtt dolgoznak, elmondta volt időszak, amikor egy német szervezet segített gyógyszerek adományozásával, most ha valakinél gyógyszert változtatnak kezelés során, nem dobja el a gyógyszert, hanem behozza a rendelőbe, s akinek az jó, aláírás ellenében odaadják. „Injekciós kezelést, vérnyomásmérést végzünk, kötözünk, volt egy mikrolaborunk is húsz évig. A költségeket a pénztár biztosítja, minden nap másfél-két órát rendelünk. Ez a betegek szerint a megnyugvás szigete. Hiánypótló a tevékenységünk, van, amikor csak azért keresnek fel, hogy elmondják panaszaikat, kiöntsék a lelküket” – említette a doktornő.

Az mondja, orvosnak lenni hivatás. „Ezt nem lehet megtanulni. A szakmát el lehet sajátítani, be lehet vágni a tananyagot, de ha ehhez nem társul empátia, szakmai alázat, a medicina szeretete, akkor az kevés. Soha nem gondoltam a pénzre, az anyagiakra, ezért nem is vagyok gazdag ember, de lélekben igen. Volt egy asszisztensem, aki merev volt, és akkor megmagyaráztam, hogy a betegnek meg kell könnyíteni a helyzetét, és fel kell oldani a szorongását. Én nem tudok elektronikus receptet adni, ellenben hagyom a beteget beszélni, elmondhatja a baját. Ha a beteg megnyílik, könnyű a diagnózist felállítani. A beteg embernek fokozottabb tiszteletet kell adni, mert százszor sérülékenyebb, sebezhetőbb. Ez ha nincs meg, akkor megette a fene az egészet” – magyarázta.

Szerinte a generációváltással együtt jött a medicinában is egy nagy váltás. „Nagyon sajnálom a fiatal kollégákat, akik teljesen rabjai ezeknek a gépeknek, miután hat évig gürcölnek az egyetemen. Belebetegednek, kisápadnak, nincs jövőjük. De mégis valahol meg kell az egyensúlyt keresni, ha ezt a pályát választják, mert olyan a rendszer, hogy az orvosnak alig van ideje a betegre”. Fontosnak tartja, hogy az orvos legyen példakép, úgy éljen, hogy felnézzenek rá.