Édesapja, nagyapja, dédapja is ott vannak eltemetve, ő viszont 1941 októberében a véletlen folytán nem Gyimesbükkön született. A bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély ismét Magyarország része lett, édesapját tanítóként Hadadgyőrtelekre helyezték, és ő ott látta meg a napvilágot. Kétéves korában visszakerült Gyimesbükkbe, elemi iskoláit ott végezte, majd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban folytatta, ahol 1960-ban érettségizett.

A pedagógiai főiskolát Marosvásárhelyen végezte el, majd a szülőfalujába tért haza, mert, mint mondta, arra készült, hogy nem megy el sehová, ott akarja leélni az életét. A község 1950-től Bákó megyéhez tartozott, és 1963-ban az iskolákban betiltották a magyar nyelvű oktatást. „Az volt a cél, hogy a moldvai csángók sorsára juttassanak, az amúgy is gyenge magyarságtudattal rendelkező gyimesbükki csángó magyarokat minél hamarabb beolvasszák az egységes román nemzetbe. A gyermekek csak románul tanulhattak tovább, sokan nem tudtak sem románul, sem magyarul, gyakorlatilag diplomás analfabéták lettek. A rendszernek tulajdonképen ez is volt a célja, hogy ne kerüljön ki innen magas műveltségű ember. Ha csak szünetben a gyermek ki mert ejteni egy magyar szót, olyan pofont kapott, hogy a szeme szikrázott, vagy pénzbírságot kellett fizetni” – magyarázta Deáky.

Három évvel a főiskola elvégzése után kinevezték iskolaigazgatónak. Első dolga volt felmérni, mely családok szeretnék a magyar nyelvű oktatást, amire heti három órában volt lehetőség. „Persze, kéréseket kellett leadni, nem nézték jó szemmel ezt. Beindítottuk a magyar nyelv tanítását heti három órában, órarenden kívül, reggel 7-től 8-ig. Egy kis helyesírást lehetett tanítani, aztán megismertettük legnagyobb íróinkat, költőinket, tudják, ki volt József Attila, Petőfi Sándor, Ady Endre, Móricz Zsigmond és így tovább. És ha katonának mennek, szüleiknek ne román nyelven írják a levelet, hanem magyarul” – érvelt. Egy alkalommal Beke György látogatta meg, és egy interjút készített vele. Deáky őszintén elmondott mindent, milyenek az állapotok, és milyen álmai, tervei vannak. Alig jelent meg az írás, felbontották a munkaszerződését, kirúgták, sovinisztának, nacionalistának, irredentának nevezték. Ezután iratkozott be a Babes–Bolyai Tudományegyetemre, Kolozsvárra, magyar–német szakra, amelyet szintén elvégzett.

Az egyetem elvégzése után visszatért az iskolához. „A szekuritáté állandóan figyeltetett, még a román kollégáim is, akik rám voltak állítva, eljöttek, és megmondták, megbízták őket, hogy jelentsenek rólam, de nem tudják, mit mondjanak. Azt mondtam, mindig az igazat mondjátok, amit csinálok, senki ellen nem acsarkodom, saját magunkért dolgozom. A rendszerváltás után sikerült újraindítanunk a harmincöt évig szünetelt magyar nyelvű oktatást. Nagy ellenállásba ütközött ez a Bákó Megyei Tanfelügyelőség részéről, sok-sok évtizedes munkájukat robbantottuk szét itt pillanatok alatt” – emlékezett. Fenyegető levelek sokaságát kapta, agyonverést, háza felgyújtását helyezték kilátásba számára, részletesen leírva, hogy fog ez megtörténni. Előfordult, hogy a tanfelügyelőségen bezárták az ajtót, leültek húszan egy asztal mellé, és kérdésekkel bombázták, így próbálva megfélemlíteni.  A község egyik négyosztályos iskolájában a hatalom által kinevelt román értelmiségi réteg nyomására nem sikerült a magyar nyelvű oktatás folytonosságát biztosítani. „Az óvodával együtt 250 gyermek tanul a mai napig is magyarul, a munkánk nem veszett kárba. Mindig azt mondtam, az anyanyelv egy szent dolog, amikor román vagy magyar iskolába mész, már eleve eldől, hogy mi leszel. Akitől elveszik az anyanyelvét, attól mindent elvettek. Magyar gyermeknek magyar iskolában a helye, nyomorékot nevelünk abból, aki magyar létére román tannyelvű iskolába jár. Nem valaki ellen kell magyarnak lenni, de önmagunkat mindenképp vállalni kell, mindenkinek tartozni kell valahová” – vallja Deáky.

A rendszerváltás után turizmussal, vendéglátással kezdett foglalkozni, mivel egyre többen látogattak el a Gyimesekbe, felkeresték az ezeréves határt és a Rákóczi-vár romjait. „Bennünk, magyarokban él a nosztalgia a történelmi Magyarország határai iránt. Rájöttem, hogy a vasúti őrház jelképpé vált  minden magyar ember számára, megmaradásunk jelképévé, nézték az emberek, megvan-e még. Elkezdtem gyűjtögetni a pénzt, mert szégyelltem, hogy nézett ki, vécének használták, és megvásároltam attól, akinek építkezési anyagként adták el. Utána kapcsolódtak be a budakesziek. Óriási szerencsém volt ezzel, mert vendégeim voltak, akik támogatták az ügyet. Egy este vacsoránál borozgattak, odahívtak, hogy beszélgessünk, és meséltem nekik az őrházzal kapcsolatos terveimről.  Akkor közülük az egyik azt mondta: fiúk, tudjátok mit, tegyen le az asztalra mindegyiketek százezer forintot. Úgy kezdődött. Tudtuk, hogy ez nem elég, de ők hazatérve tovább lobbiztak a Budakeszi Kultúra Alapítványnál, én a médiában elmondtam, mit szeretnék, a világ kezdett felfigyelni. Rövid idő alatt gyűlt össze a több mint ötmillió forint, amibe került az őrház és a környezet felújítása. Ezért hiszek abban, hogy a Rákóczi-várat is fel tudjuk építeni” – mondta Deáky András, legújabb terveire utalva.