Lázár Levente korábban falképrestaurálással foglalkozott, de Csíkszeredába költözését követően tárgyrestaurálással bízták meg. „Az ország nagyon sok pontján megfordultam, Erdélyben különböző műemlékeken dolgoztam, majd egy bukaresti cég megbízásából három évet töltöttem Olténiában, Észak-Moldvában különböző kolostoroknál. Meguntam ezt a vándoréletet, a hátizsákban lakást, úgy döntöttem, kell egy olyan munkahely, ahová reggel bemegyek és délután hazatérek” – mondja a fiatal restaurátor, utalva ezáltal is a szakma egyik „csapdájára”. „A legutóbbi falkép-restaurátori terep, ahol majdnem három évet dolgoztam, még mindig tart. Egyetlen templom teljes belső restaurálásáról van szó, ez több száz négyzetméteres falképfelületet jelent, amelynek minden egyes centiméterét át kell tapogatni, akár többször is. Az ember beköltözik egy kolostorba, és reggeltől estig, hónapokig ott dolgozik. A tisztítástól a konzerváláson keresztül a színkiegészítésig, minden egyes mozzanaton végig kell menni.”

Levente szerint a restaurálás során nem kell okosabbnak lenni, mint a művész, általában csak jelzésértékűen kerülnek vissza a színek, a kép esztétikai egysége azonban nem sérülhet. „Egyetlen esetben sem engedi meg a restaurátori etika, hogy az ember olyat tegyen oda, ami nem volt ott. A kép eredetiségét meg kell őrizni, nem lehet belőle hamisítvány. Vannak olyan technikák, amelyek esetében megengedett a teljes visszafestés. Bármit tesz egy restaurátor, az mindig visszafordítható kell legyen, bár a restaurátor is a műtárgyak egyik károkozója. Lehet táncolni a penge élén, hogy mi az a határ, amíg minimális beavatkozások mellett megmenthetjük az adott műtárgyat az enyészettől, kiemelve annak értékeit.”

Ha egy restaurátor netalán nem megfelelően végzi feladatát, károsítva egy adott műemléket, műtárgyat, akkor akár súlyos börtönévek is kiróhatók rá. „Komoly műhibát elkövetni egy A kategóriás műemléken hosszú börtönévekkel járhat. De a műemlékekre nézve a legnagyobb veszély a buta ember és a rossz idő. Ugyanakkor a pénz, a haszonvágy, a tudatlanság is sok rosszat tesz. Mivel nem minden műemlék vagy műemlék jellegű épület kerül törvény által védett státusba, ezért néha csak az emberi jóérzésre lehet számítani. Ilyenkor sajog a restaurátor szíve” – jegyzi meg a fiatalember.

„Nem vettem észre, hogy kellene türelem ehhez a munkához, számomra a könyvelés sokkal több türelmet igénylő feladatnak tűnik. Itt minden egyes felületnek más a textúrája, másak a színek, másképp reagál, mindenre oda kell figyelni, bármikor történhet valami, amire gyorsan kell reagálni, de sosem tudhatjuk, hogy mikor következhet be. Ránézésre az ember nagyon nyugodtan ül és piszmog valamin, miközben minden idegszála megfeszül, hogy vajon fog-e működni az elképzelés. Sokat kell kísérletezni. Minden egyes restaurálási folyamatot komoly kutatás előz meg” – meséli.

Lázár Levente jelenleg a valamikori Fekete Sas gyógyszertár officina bútorzatát restaurálja, amelyet a várostörténeti kiállításra készít elő. Közel fél éve dolgozik rajta – mondja –, és még mindig nem látványos az eredmény.

Lehet, sokan nem gondolnák, de a restaurátor két elengedhetetlen munkaeszköze a védőmaszk és a gumikesztyű. „Sajnos szakmán belül volt rá példa, hogy az ember mája, tüdeje károsodott, mert nem figyelt oda. Néha az is elég, hogy az ember nem használ kesztyűt, van, amikor az sem segít. Nagyon erős vegyszerekkel dolgozunk, egyesek rákkeltők, mások csak mérgezők” – magyarázza. Ami a további munkaeszközöket illeti, nincsenek specifikus szerszámok, a leggyakrabban használtakat valamilyen rokon szakmából kölcsönzik – tudjuk meg. A bútorrestaurálás az asztalos szakmához áll közel, a falkép-restaurálás a kőművességhez, ez esetben a szerszámok nagy része fogorvosi felszerelés.

„Restaurátor nincs szike nélkül, talán ez egy általános szerszám. Minden falkép-restaurátor egy kicsit kőműves is kell legyen, meg kell tanulnia maltert keverni, vakolni. Egyik nap az ember pici mókusszőrecsettel pontocskákat fest a falra, másnap pedig vakol.”

„Amikor egy nagyon rossz állapotban lévő tárgy bekerül hozzánk, mindenki rácsodálkozik, hogy mit érhetett meg az. Aztán kézbe veszem, nézegetem, megsejtem a történetét. Elégtétel, hogy amikor kikerül a kezem közül, már egy esztétikai értéket képviselő tárgyról beszélhetünk, amelynek mindenki látja a történetét. Néha vannak nagyon komoly kihívások, helyzetek, melyeket nehéz megoldani, mondjuk, különböző kellékek hiánya miatt. Elégtétel az is, amikor a falkép-restaurálás során olyan felületeket tárunk fel, amelyek több száz éve nem láttak napfényt, és ezeket a felületeket megmentjük. Nem azt mondom, hogy életmentés, mert az sem adatik meg mindenkinek, de aki megtapasztalja, az tudja, milyen jó érzés. Ezek azok a dolgok, amelyekért érdemes művelni ezt a szakmát.”