A gyerekek nyelvén beszélt Major Ágoston labdarúgóedző

Major Ágoston 1948-ban született Oroszhegyen, és alig egy év múlva a család elköltözött Besztercére. „Nagyapám a vitézi rangjáért kapott telket korábban, és úgy kerültünk Besztercére. Ott végeztem el az iskoláimat, ott nevelkedtem, és ott is kezdtem a labdarúgás alapjait tanulni, a Besztercei Gloriánál. Besztercén az utcát, ahol laktunk, úgy hívtak, hogy Székely telep, mivel sokan voltak ott Udvarhely környékéről és Atyhából, és a magyarok építették azt az utcát, még a kis magyar világban. Volt magyar iskola, óvoda, akkor a klubnál sem azt nézték, hogy magyar vagy, vagy román. Aki járt edzésre, annak helye volt a csapatban. Abban az időben még nem kezdődött olyan korán a labdarúgás, én lehettem olyan hetedikes, amikor nekifogtam. Az ifjúsági csapatban játszottam, a hatvanas években” – emlékezett a kezdetekre.

A családban nem ő volt egyedül, aki a futball bűvkörébe került, bátyja, Major Vince, aki Guszti bácsi szerint jóval nagyobb tehetség volt, mint ő, Kolozsváron a Medicinánál, majd a Kolozsvári CFR-nél is játszott. Később állatorvosi egyetemet végzett, és utána kimaradt a hivatásos sportból, de Tusnádfürdőn később is futballozott. A kisebbik fiú a sorkatonai szolgálat után felvételizett Bukarestben a testnevelési egyetemre, a futball szakra. „Az egyetemi évek alatt a fővárosban egy körzeti csapatban is játszott, mivel ez kötelező is volt azoknak, akik a futball szakon jártak. Mint testnevelő tanár szerettem volna dolgozni, és miután 1972-ben elvégeztem az egyetemet, Csíkszeredában a sportiskola keretében kaptam állást, és rögtön idekerültem” – elevenítette fel.

Hogy éppen Csíkszeredát választotta, abban csíki évfolyamtársainak, kollégáinak is szerepe volt. „Idejöttem, mert szerettem, és itt akartam lenni. Voltak kollégáim innen, akik ott végeztek az egyetemen, és a vidék is vonzott, mert magyar vidék volt. Amikor idejöttem, azt gondoltam, ez egy kicsi Magyarország. Megszerettem, nem is akartam elmenni később sem, családot is itt alapítottam” – magyarázta Major Ágoston. A csíkszeredai sportiskolánál akkor egy másik kiváló, nagy tudású sportember, Jónás Béla volt az igazgató, akivel két évtizedet dolgoztak együtt a későbbiek folyamán.

Sok száz gyermek fordult meg a keze alatt a sportiskola keretében, ahol összesen 38 évig dolgozott. Mint elmondta, három-négy edzést tartottak egy héten, a kicsiknél hármat, a nagyobbaknál négyet. „Abban az időben, mivel csak ketten voltunk, nem tudtunk átfogni sok korosztályt, ötödikes kortól kezdtünk foglalkozni a gyerekekkel, most már egészen más. Volt érdeklődés a gyerekek részéről, és szerették is a focit, akik jártak edzésekre. Bizony elég nehéz volt akkor a munkánk. Volt az a fabódé a pálya közelében, a régi öltöző. Amikor az edzés kezdődött, tüzet kellett gyújtani, jó füst lett, de ugye, ahol füst van, ott meleg is van. Be kellett szerezni a fát, felszerelés sem nagyon volt, nem kaptunk sehonnan, az iskola kellett megvásárolja. Télen, a havas pálya miatt húztunk nejlonzacskót a zoknira, rá a cipőt, a gyerekek is szintén. De mindig volt akikből válogatni, a fiatalság is nagyon szerette a labdarúgást, nem is nagyon voltak szórakozási lehetőségek” – mesélte.

A csíkszeredai korosztályos csapatok országos bajnokságban játszottak. „Erős bajnokságok voltak, a középmezőnyben lehetett végezni, és annál lejjebb. Brassóban voltak nagyon erős ellenfelek, a Braşovia, az FCM, aztán Nagyszeben, Dicsőszentmárton” – sorolta. A C-osztályú bajnokságba sokan kerültek különböző csapatokhoz a Csíkszeredában nevelt fiatalok közül. Ilyés Róbert, a legismertebb csíki labdarúgó, az FK Csíkszereda jelenlegi játékos-edzője is Major Ágoston tanítványa volt a sportiskolánál.

„Szerencséje is volt, sikerült is, ügyes is volt, akart is. Kitűnt a többiek közül, mert komoly volt, komolyan vette amit csinált, szerette, nem beszélt a pályán soha. Szorgalmas volt nagyon, látszott a tehetsége” – így jellemezte egykori tanítványát Guszti bácsi. Tizenhét éves koráig volt Ilyés Róbert az ő tanítványa, utána egy évet játszott itthon a C-divízióban, majd ment tovább. De ugyancsak az ő irányításával kezdte pályafutását Bajkó Barna, aki az elmúlt évek során az FK Csíkszeredát erősítette.

Szakmai munkáját tekintve úgy látja, a fizikai felkészültség volt az egyik legfontosabb követelmény a játékosok felé, utána jött a technikai, taktikai képességek fejlesztése. „Úgy ahogy haladtunk felfelé, a többivel is foglalkoztunk bizonyos arányban. Nagyon fontos volt a komolyság, a fegyelem. Ha nincs fegyelem, nincs munka sem, ez biztos. Sok tanítványom most edzősködik itt Csíkszeredában, Ilyés Róbert mellett Bajkó Barna, Burus Csaba, Albu László, Gál Ervin, Tamás Attila. Ők mind edzők lettek, és elég ügyesen csinálják, ahogy láttam. Nyilván, a feltételek is kicsit jobbak most, mint korábban” – értékelt. Major Ágoston néhány évig a megyei bajnokságban szereplő UMTCF együttesét is felkészítette, mert sok gyerek, akik végeztek az ifjúsági korosztályban, oda került, a vállalatnál is dolgoztak, ott is játszottak a csapatban.
„Voltak jó időszakok is, és rosszak is, hideg-meleg, ahogy mondjuk. 1980-ig elég jók voltak a feltételek, mert edzőtáborokba is jártunk a gyerekekkel a tengerpartra, a Gyimesekbe, Marosfőre, vagy Maroshévízre, a Bánffy-fürdőre. Komoly munka folyt ott, reggel szaladás, délelőtt edzés, délután megint edzés, minden nap, ott volt a kezünk alatt egy csoportban az egész játékos. Volt program minden napra. Aztán jöttek a nehezebb idők, amikor már nem tudtunk elmenni edzőtáborokba.”

Major Ágoston néhány éve már nyugdíjas, de most is kijár a labdarúgópályára. „Mindig ki kell menjek, nincs olyan nap, hogy ne legyek ott. Meccsekre is járok. Miután befejeztem a munkát a sportiskolánál, két évig kijártam Csicsóba, ott is gyerekekkel foglalkoztam, de aztán kiesett a csapat a megyei bajnokságból. Ez olyan levezető tevékenység volt. Nyugdíjazás után eleinte elég furcsa volt, nem kaptam a helyemet. Nem csináltam semmit, mégsem volt idő semmire” – mondta el. Szerinte ifjúsági szinten ma jó a csíkszeredai labdarúgás helyzete. Úgy látja, főleg mentalitásban, felfogásban változtak a mostani gyerekek az akkoriakhoz képest, azelőtt komolyabbak voltak. „Most a lehetőségek is nagyobbak, és kényesebbek is a gyerekek, ahogy látom. Ha kicsit fúj a szél, már baj van. Abban az időben nem volt terem, most van, és meg lehet érteni. Szerintem az erőnlétük jó a gyerekeknek most is, technika is van, mert sokat tudnak a labdával dolgozni, jó körülmények között. Lehet, hogy fizikailag nem állnak éppen olyan jól” – vélekedett.

Ha újrakezdhetné a pályafutását, akkor is ezt tenné – árulta el. „Csak gyerekekkel dolgoznék. Attól függ, kinek milyen a felfogása, én ezt szerettem. Szerettem, hogy a gyerek alig tudott járni, szaladni, de megtanulta a labdát kezelni, és a többi szükséges dolgot. Nem mondhatom, hogy könnyebben kezelhetők a gyerekek, mert ahány gyerek annyi féle. Ha megismered a gyereket, az ő nyelvén kell beszélni, mert van aki érzékeny, van aki kevésbé, van, akiről lepattan minden, de a másikra, ha ránéztem csúnyán, már probléma volt” – mesélte. Úgy véli, többnyire mindenkivel megtalálta a közös hangot. „Lehetett volna jobb is, lehet hogy többet is el lehetett volna érni, lehet hogy van, amit másképp csinálnék. Gyerekkoromtól szerettem a labdarúgást, és örültem, hogy ebben a szakmában tudtam dolgozni” – foglalta össze.