A. G. Weinberger: a zenében nincs demokrácia

– A professzionális zene élet előnyei és hátrányai Romániában címmel tart előadást. Mikortól beszélhetünk egy zenekar, egy előadó esetében professzionális zenéről?

– Attól a pillanattól, amikor ezt valaki felvállalja, és az életét úgy kezdi szervezni, hogy minden jövedelme csak ebből fakadjon. Enélkül nincs professzionalizmus. Itt nem a minőségről beszélünk. Rengeteg amatőr zenekar van, amelyek remekül zenélnek. Ez inkább munkaügyi kérdés. Tehát van valaki, aki felvállalja ezt a karriert, és ebből szeretne megélni. Sajnos ebben a posztmodern korszakban, amit mi élünk, nincs semmiféle irányvonal. Mindenki úgy érti meg ezt a korszakot, ahogy tudja, vagy ahogy akarja. A zene szempontjából különbséget kell tenni a tábortűz melletti zenélés és a színpadi, „plakátra való felkerülési” zenélés között. A profi zenészek között is van két kategória. Vannak, akik a zenei szolgáltatói iparban dolgoznak, ezek általában a vendéglátóipari zenészek, esküvői zenészek. Ez is egy nagyon szép és nagyon nehéz foglalkozás. És vannak a „plakáton lévő” zenészek, akik már egy művészeti formát képviselnek. A kettőt nem szabad egyszerre csinálni, mert nem lehet két urat szolgálni egyszerre. Mind a két fajta zenélési formának megvannak a sajátos követelményei, egzisztenciális feltételei. Egy zenei szolgáltatóiparban dolgozó zenész minden este keres pénzt. Egy színpadi zenész nagyon ritkán: amikor színpadon van. Ez egy teljesen más fajta egzisztenciális kategóriába teszi a két zenész kollégát. Ugyanakkor, aki színpadi zenész akar lenni, az az álma, hogy művészeti formát képviseljen, az számoljon azzal, hogy létezési nehézségei lesznek, nem fog minden nap, minden hónapban pénzt keresni. És akkor valahogy meg kéne úgy szervezze magának, hogy valami létfeltétele mégis legyen. Európában már minden országban ezt a dolgot megszervezték. Románia az egyedüli, ahol nem csak a zenészek szociális státusa, hanem általában a művészek szociális státusa nincs meghatározva. Persze a kedves közönségnek pár sör, pálinka, elszívott joint után semmi köze nincs hozzá, hogy a zenész, aki a színpadon van, milyen létkörülmények között él és dolgozik. Kimondottan a zenészek dolga megszervezni maguknak, hogy egy civilizált és élhető létet teremtsenek maguknak. Érdekes módon Romániában a törvények erre megvannak. Rajtunk áll az, hogy a törvényes keretek által és segítségével megszervezzük a saját létünket. Ilyen feltételek mellett nagyon nagy bátorság kell annak, aki profi zenészként álmodja meg a jövőjét. Ez főleg a fiatal generációnak fog szólni, amely nagyon tiszta, ártatlan és nagy hozzáállással nyúl a hangszerekhez. Persze szépek a poszterek, a nagy koncertek, de mi lesz akkor, amikor 35–40 évesek lesznek, és már más lehetőségük nincs, mert annyira mélyen belemerültek ebbe a karrierbe? Ezért kéne egy érdekvédelmi szakmai szervezet, ami összehozná a profi zenészeket. Ilyen Romániában soha nem volt.

– Dolgoznak-e egy ilyen szervezet létrehozásán?

– Én már 1994 óta próbálom összehozni. De a tangóhoz mindig két ember kell. Itt rengeteg a téves hozzáállás és a gőg. A huszonéveseket nem érdekli a holnap, ők most élnek, koncert, buli, csajok, szex, rock \'n\' roll... De húsz év múlva, ha el kell menni a doktorhoz, azt ki fizeti? Benne vannak-e egy nemzeti szociális rendszerben, egy egészségügyi védelmi rendszerben? Ilyen dolgokra kell figyelni. Ez már a profi zenésznek a gondja. Az amatőr zenész mondjuk dolgozik máshol, időnként felveszi a bőrdzsekit, a nyakába akasztja a frissen vásárolt gitárját, mert a fizetéséből kijön, és elmegy kiélni a sztáréletérzést. Ezek a zenészek remekül zenélnek, csakhogy a semmiért mennek el játszani a motoros találkozókra, klubokba. Így aztán aláássák a profi életterét. Mert a profi zenész megkéri a gázsiját, hisz ebből él. Rengeteg a tennivaló ezen a téren. Lehetőleg úgy, hogy a közönség ezt ne érezze, mert ez nem a közönség dolga. A közönségnek egy dolga van, hogy ha meg van hirdetve egy koncert, eljöjjön és érezze jól magát.

– Rengeteg zenei tehetségkutató volt az utóbbi években Romániában és Magyarországon is. Csillagok tűntek fel, és tűntek le ugyanolyan gyorsan. Ebben a nagy kavalkádban hogyan tud megmaradni a minőség a fent vázolt körülmények között?

– A minőség olyan, mint a természetben a természetes szelekció. Édes a kicsi gazella, de amikor szaladni kell, akkor ő marad hátra, és azt eszi meg a párduc. Ez egy borzasztó kemény szakma, mindig is az volt. És egy viszonylag új szakma, alig 150 éves. Először Angliában jelent meg a profi státus, utána átment Amerikába, és onnan megszerveződött világszerte. Én tagja vagyok az amerikai zenészek szakszervezetének, amely 1872-ben alakult. Olyan erős politikai lobbija van ennek a szakszervezetnek, hogy minden államban olyan törvényeket hoztak, ami a zenészek érdekét szolgálja. Például van minimális és maximális gázsi. Ez mindenkinek jót tesz, mert egyensúlyban tartja a dolgot és így tud működni. Nincs irigykedés, aláásás, pletyka. Ez létezik Romániában is, de nem ültetik gyakorlatba, mert nincs a zenészek érdekeit képviselő érdekvédelmi szervezet. Megkockáztatom kijelenteni, hogy a zenész kollégák szociális visszamaradottságban élnek, mert kicsinyesek, kicsiben látják a világot. A zene óriási dolog, nemhiába mondják azt, hogy ez a királyi művészet. De ennek teljesen más dimenziói vannak. Például, ha a mérnököt felépít négy házat, tudjuk, mennyibe kerül. A zenébe mit lehet mérni? Mit lehet a mérlegre tenni: hogy hány darab hangjegyet játszott le egy koncert alatt a zenész? Mérhetetlen. Mégis meg kéne találni pár olyan paramétert, ami hozzásegíti az államot ahhoz, hogy a zenésznek egy méltó életvitelt biztosítson.
Én a jövőből jöttem, a múlt zenéjét játszom a jelenlévőknek. Mert amit én ma elgondolok és gyakorlatba ültetek esetleg, azt majd csak 4–5 év múlva értik meg a kollégák, és kezdik majd ők is gyakorolni. A lényeg az, hogy mi, zenészek, borzasztó mostoha állapotok között élünk Romániában. Rengeteg a tehetséges gyerek, az információáramlásnak köszönhetően mindent látnak erről a szakmáról, de nem tudnak semmit róla. Ez egy nagyon göröngyös, veszélyes, kiszolgáltatott út. Odáig eljutni, hogy valakinek a szobájában ott lógjál, mint poszter, nem annyiból áll, hogy a papám vesz egy háromezer eurós gitárt, vagy kifizeti a videoklipet. Az ilyen nekem nem kollégám. Akkor lesz kollégám, amikor leesik az állam tőle. Ez a szakma – mint minden más – a bent lévők elismerésétől függ. Te csak akkor vagy valaki, ha a szakmában lévők elismernek. Nem kell szimpátia, barátság, az kell, hogy elismernek, számolnak veled. A zenében nincs demokrácia, ezt meg kell értsék. Mindenki azt hiszi, hogy ő találta fel a kereket. Nem úgy van az. Én annak a generációnak vagyok a tagja, akik kikövezték azt az utat, amin most a srácok, fiatalok vígan, könnyedén sétálnak keresztül. Sajnos az előttem levő generációk nem köveztek ki semmit, mert mindig azon törték a fejüket, hogy hogyan tudnának kilógni Norvégiába, Dániába, Németországba, egy céljuk volt: elmenni Romániából. A kilencvenes évek zenészeinek generációja kövezte ki azt az utat. Mi voltunk a nulla pont, tőlünk indul a posztmodern korszak zenei világa Romániában. Ez egy nagy felelősség. Mi vagyunk az átmeneti feláldozandó generáció. Erről fog szólni a beszélgetés.