Csángómagyar sors Szőcs Anna élettörténetén keresztül

Az általános iskolát Pusztinában, a szakiskolát Brassóban, az esti gimnáziumot Sepsiszentgyörgyön végezte, román nyelven. Felsőfokú végzettséget Győrben, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző főiskolai karán szerzett, magyar nyelven. 1987-ben áttelepült Magyarországra, azóta Budapesten él.

A csángóság fennmaradása és a csángó kultúra érdekében végzett több évtizedes tevékenysége elismeréseként Magyarország köztársasági elnöke, Áder János a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta neki.

Végigvezet minket a gyermekkorán, miközben bemutatja családját, a falusi közösség működését, és felidézi az élő hagyományokat és szokásokat, amelyeket személyes történetekkel gazdagít.

– írja könyvhöz írt ajánlójában Iancu Laura magyarfalvi (Arini, korábban Ungureni, Bákó megye) születésű, Magyarországon élő, József Attila-díjas költő, író, néprajzkutató. Majd így folytatja: „Minden adott volt ahhoz, hogy elvesszen. Hogy a gyermekkor kétarcúságában ne higgyen a szeretet mindenhatóságában. Hogy a kommunizmus terrorjában a gonoszság megkeserítse. Hogy a kisebbség kisebbségeként fegyver vagy áldozat legyen. Hogy a családi gyászok kegyetlensége istenlázadóvá bomlassza. Hogy a hazaérkezése ne megérkezés legyen. Minden adott volt ahhoz, hogy ne sikerüljön. Csakhogy Szőcs Anna élettörténete éppen arra szolgál példát, hogy minden adott volt ahhoz is, hogy sikerüljön. És sikerült. Isten felkínálta, Szőcs Anna elfogadta. Jó választás volt.”

Ha interneten próbálunk rákeresni, a legtöbb helyen azt találjuk, hogy a falut a madéfalvi veszedelem idején, tehát 1764 után ide menekült csíki székelyek alapították, aminek azonban – és erre Gazda László hívta fel a figyelmet – ellentmond Bernardino Silvestri térítő 1697-es, a szent kongregáció titkárának, Carlo Agustino Fabroninak küldött jelentése. Ebben ugyanis Pusztina neve már szerepel mint katolikusok lakta falué. Így nem zárható ki, hogy Románia nagy földrajzi lexikona (Bukarest, 1898-1902) szócikkének van igaza, miszerint „ezt a települést a Stefan cel Mare uralkodónak Corvin Mátyással vívott egyik csatája után behozott magyar foglyok alapították” – ezek szerint valamikor a 15. század második felében.

Miután 1848-ban tűzvész áldozata lett, a következő évben már kőből építették újjá, hogy aztán 1958-ban lerombolják. Ekkor vették használatba a ma is álló, 1937 és 1957 között épült istenházát, amelyben ma már ritkán hangzik el magyar szó.

1844-ben mintegy 500 lakosa volt, a 19. század végén 762 főt vettek számba, többségében magyarokat. Az 1930-as népszámlás egyetlen magyar nemzetiségű lakost sem mutatott ki, de az 1153 katolikusból 1146 magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

Ma mintegy másfél ezren lakják, az ortodox vallásúak száma elenyésző.