Bosszúállók – Végjáték: a szuperhősfilm, aminek lelke van

Valószínűleg a Disney tulajdonában levő Marvel stúdió fejesei sem gondolták, hogy mennyire bejön a mozivászonra álmodott szuperhős-biznisz, amikor 2008-ban moziba küldték az első Vasember filmet. Ehhez akkor hozzácsapták még a nem túl sikeres, tudósból zöld szörnnyé változó Hulk második moziját, majd az újabb folytatásokkal és önálló filmet kapó képregényhősökből és történeteikből

elkezdett épülni az a mozgóképes univerzum,

amelyet először a stáblista utáni jelenetek (amelyekben nagyrészt a következő képregényfigurát promózták be), majd a Bosszúállók-filmek kötöttek össze.

Először a legismertebb és legfontosabb szuperhősök kapták meg az eredettörténeteiket, majd ezek folytatásait, így Vasember és Hulk után, Amerika Kapitány és Thor világmegmentő szuperhősökké válását is megismerhettük, több filmben is feltűnt Fekete Özvegy, majd jött a Hangya, a Galaxis Őrzői és Doctor Strange, a Sonytól visszakapott Pókember, mellettük pedig Fekete Párduc és végül Marvel Kapitány is. Közben összeálltak a Bosszúállók, akik kétszer is megmentették a világot, a szuperhősöket egy csapattá kovácsoló filmek stáblista utáni jeleneteiben pedig

láthattunk egy sisakos, lila bőrű humanoid földönkívülit, aki több, nagy erővel bíró tárgy megszerzésén ügyködött, ami a képregények ismerőinek nem volt újdonság.

Ez a hosszú „felvezetés” aztán 2018-ra érett be, amikor moziba került az Bosszúállók harmadik, Végtelen háború címet viselő része, amelyben végül megismerhettük Thanost, az őrült titánt, a Marvel hősök egyik legnagyobb és legkomplexebb antagonistáját. Bár az Endgame megjelenéséig ez volt a leggrandiózusabb Bosszúállók-film, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy tulajdonképpen egy Thanos eredettörténet is, hiszen itt kapunk betekintést a korábban csak belengetett főgonosz motivációiba és azon tervébe, hogy a Végtelen Kövek segítségével eltörölje az egyre jobban túlnépesedő univerzum lakóinak felét. A kontinenseken, illetve bolygókon átívelő emberfeletti összecsapásokban kiderül, hogy

az összes eddig bemutatott szuperhős is kevés Thanos legyőzéséhez és a képregényfilmek történetében először alulmaradnak a küzdelemben.

Az Őrült Titán tehát elérte, amit akart és egy vissza nem fordítható helyzetet alakított ki, az életben maradt szereplők pedig kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy legyőzték őket, az univerzum lakóinak fele pedig megsemmisült. A világ tehát egy szomorú és kétségbeesett hely lett,

a vereség és tehetetlenség érzése pedig alaposan megviseli a megmaradt hősöket.

A hét lakat alatt őrzött, a története szempontjából nagyon visszafogottan promózott negyedik Bosszúállók film (amelynek a címét is csak öt hónappal a bemutató előtt árulták el), innen veszi fel a fonalat, és amint az előzetesekből kiderül (amelyhez olyan képkockákat is felhasználtak, amik nincsenek benne a filmben), a megtört túlélőknek van egy tervük, ami működhet, hogy

visszafordítsák a visszafordíthatatlant.

Mivel a készítők szándékosan a lehető legkevesebb információt bocsátották a rajongók és a filmet várók rendelkezésére, emiatt hatalmas teóriadömping indult be a világhálón, ezek egy része vicces, vagy kevésbé vicces mémek formájában jutott el a centit vágó rajongókhoz, köztük hozzám is.

Anélkül, hogy bármilyen fordulatot is lelőnék (távolt álljon tőlem ez esetben a spoilerezés), azt kell mondanom, hogy

az Endgame bőven felülmúlta a várakozást, és tényleg úgy érdemes beülni rá, hogy szinte semmit nem tudunk előzetesen róla.

Vannak benne olyan fordulatok, amikre többé-kevésbé számítani lehetett és vannak olyanok, amiktől tátva marad a szánk, belekapaszkodunk a szék karfájába, vagy éppen küszködnünk kell a hirtelen megjelent gombóccal a torkunkban. Az eddigi leghosszabb, mintegy három órás Marvel-mozi

egy igazi érzelmi hullámvasút, a filmnek pedig tényleg lelke van.

A mintegy három órás Endgame, történetvezetést tekintve egy kicsit olyan, mintha három különböző hosszúságú filmből gyúrták volna össze: az első rész a kétségbeesést és a kilátástalanságot, valamint egy, ennek megszüntetésére tett próbálkozást mutat be, a második, leghosszabb szegmens zsánereket váltogatóan egy küldetést követ végig, míg a harmadik és egyben utolsó rész egy hatalmas, hihetetlenül látványos összecsapást tár elénk (ezt tényleg moziban kell látni), ahogy ezt már a korábbi szuperhősmoziktól megszokhattuk.

Bár szomorú a felvezetés, az alkotás a humort sem nélkülözi, de a komor, már-már gyászos hangulat végig jelen van a filmben. A metoo-botrány után egy kikacsintás erejéig

a női szuperhősök külön kis szegmenst kapnak a végső harcban, amiből a férfiakkal egyenrangú félként veszik ki a részüket.

Hogy sikerül-e visszafordítani a visszafordíthatatlant, visszahozzák-e az univerzum megsemmisült részét, és viszontlátjuk-e az elpusztult szuperhősöket, kiderül a filmben, a legfontosabb pedig, hogy

ne vegyük el ezt az élményt azoktól, akik később tervezik megnézni a filmet, hiszen az alkotók is arra kérik a rajongókat, hogy ne spoilerezzék el a film fordulatait,

és hagyják meg, hogy mindenki a film nézésekor szembesüljön ezekkel.

Amerika Kapitány, Fekete Özvegy, Hulk, Sólyomszem, Thor és Vasember eddig felépített világában lezárult egy hosszú korszak és új fejezet nyílt, és hogy innen milyen irányba viszik el a szívünkhöz nőtt szuperhősök történeteit, már a következő évtized zenéje lesz.

És amíg az Endgame épp sorra dönti meg a bevételi rekordokat, addig nyugodtan számolhatunk azzal, hogy tíz év múlva is szuperhősök fogják püfölni egymást a tömött mozitermekben. És ez így teljesen rendben is van, amíg ennyire látványos, és történetileg is koherens filmeket készítenek.

Talán majd a következő nagy korszak lezárásáig nem kell újabb tíz évet várnunk.

Avengers Assemble!