Berecz András vándorútja a remetei pásztorbottal

Berecz András vándor volt a forgatókönyv szerint, de pénteken rögtönöznie kellett a mesemondónak, hiszen egy, a Nyeregben legelésző nyáj hirtelen kecskepásztorrá léptette elő. Így kapott terelő funkciót a vándor botja. „Egy remetei pásztor küldte. Olyan jó viszonyban van a polgármesterrel, hogy azt mondta neki, ezt vidd má el. És hozd vissza, mert nem örökbe adom. Mert abba a lelkét belefaragta.

– engedte el képzeletét Berecz. 

Ha volt is lámpaláza, nem mutatta. Azt mondta, vándornak lenni a Passióban olyan érzés, amit nem is muszáj felfogni. „Ha felfogom, nem is tudom eljátszani. Ennyi embernek a kezét meg kell fogjam. Nem is kell, csak lehet, mert az jólesik, és Jézus lába nyomán fel kell jutnunk a keresztig. Én ezt olyan mesékben fogalmazom meg, amiket öregek színeztek ki. Az alapja a Biblia, de ahogy az öreg mesemondók ezt megfogalmazták szabadon, nyugodtan, papoktól kőhajításnyi távolságra, azt a tudomány apokrif mesének mondja.”

A mesemondó ezek közül választott ki párat, hogy az előadás levegőt is remegtető feszültségét fel-feloldja.

Elmondta, hogyan születtek a veres hangyák ördögporból, miként lett kereszt a pók hátán, Szűz Mária hajszálából árvalányhaj, vagy miért tud a nefelejcs úgy az égre nézni, mint szerelmes a kedvesére, anya a gyermekére.

És persze, nem maradt ki a Szent Péterről szóló történetek egyike sem. „A magyar nép nem mindenre reagált a Bibliából, de néhány történetre kifejezetten. Szegény Péter csak háromszor árulta el kakasszó előtt mesterét, erre jutalom a magyar néptől ezer népmese.

A főpróba kezdete előtt, már szalmabálás páholyába beülve fűzte tovább a fonalat: „Minden helyes gondolat továbbgondolható, minden jó gondolat növekedésre van ítélve.

– töprengett el, majd a remetei vándorbotról tekintetét körbehordozva jelentette be: itt a mese vége. Folytathatnánk a beszélgetést, de akkor másfelé kanyarodik a Passió története, s lehet, azt a közönség nem igényli.