Ami nem ment, azt nem erőltették tovább

Csíkszentkirályon 2003. február 23-án tartottak érvényes népszavazást arról, hogy két új községet hoznak létre: Csíkszentimrét és Csíkszentléleket, miközben az addigi Csíkszentkirály számára is megmarad a községi besorolás. Pál Péter közgazdásszal, közigazgatási szakemberrel, Csíkszentkirály 2000 és 2004 közötti alpolgármesterével idéztük fel a múltat.

Tizenhárom évig „készültek”

„Az emberek egy részében már a rendszerváltás pillanatában megfogalmazódott az óhaj, hogy vissza kellene állítani az 1968 előtti közigazgatási állapotokat: azaz ismét önálló községnek kellene lennie Csíkszentkirálynak, Csíkszentimrének és Csíkszentléleknek.

– ugrottunk vissza az időben Pál Péterrel.

Ha ekkora volt az igény, akkor miért kellett minderre tizenhárom esztendőt várni? – kérdeztük.

„Azért, mert nem volt mindenki számára égetően fontos a szétválás. A községközpont, Szentkirály lakói számára nem volt sürgős a szétválás, nekik ugyanis közel volt a községháza, így

A szentimreiek pedig jogosan aggódtak azért, hogy a leválás után milyen forrásokból fogják működtetni a saját közigazgatásukat – ráadásul azt is szem előtt tartották, hogy a jól adózó ásványvíz-palackozó Szentkirályon maradna.

És ha már itt tartunk, ejtsünk szót arról is, hogy ma természetes, hogy a helyi közigazgatások sok milliós nagyságrendű költségvetések felett döntenek (főleg, ha kihasználják az európai uniós és a kormányzati forrásokat), a kilencvenes években és a kétezres évek első felében azonban nem így volt. Csíkszentkirály abból a kevés pénzből, ami fölött dönthetett, a saját településének a problémáit próbálta megoldani – korántsem elítélendő módon –, így azonban már nem sok jutott a végeken lévő többi falunak, például Mindszentnek.”

Akkor még azt is megígérték, hogy utat fognak építeni Szentlélek és Szentkirály közé, ami légvonalban mindössze három kilométerre fekszik egymástól. Ebből az ígéretből azonban jól tudjuk, nem lett semmi. Létrejött viszont a hét települést – Csíkszentkirályt, Csíkszentimrét, Büdösfürdőt, Csíkszentléleket, Mindszentet, Fitódot és Husszúaszót – magába foglaló mamutközség.”

Három a magyar igazság

Elsőre (2001-ben), de még másodjára sem jött össze a kellő részvételi arány, ezért 2003. február 23-ra írták ki a harmadik népszavazást. „Ez lesz a harmadik és feltehetően az utolsó próbálkozás, az első két alkalommal az egyenesen nem érintett települések távolmaradása miatt fulladt kudarcba a próbálkozás.

– írta Szondy Zoltán újságíró a Hargita Népe napilapban 2003. február 21-én. Azért fogalmazott így Szondy, mert tisztában volt azzal, hogy

„Itt említem meg érdekességként: a harmadik népszavazás napján órákon át kerestük Hosszúaszó egyetlen állandó lakóját (aki egy személyben jelentette a tanyavilág százszázalékos lakosságát), hogy megfeleljünk a törvényes előírásnak.

– magyarázta Pál Péter, aki kérésünkre előkereste a korabeli beszámolókat.

„A szavazás napján Rédai Attilának, a Krónika napilap újságírójának a következőt nyilatkoztam: »magas a részvételi arány, ezért harmadszorra sikerrel járhat a referendum. Az előző két próbálkozásra nem gyűlt össze a referendum érvényességéhez szükséges részvételi arány.

Egyébként a rendszerváltozás óta nem történt még ekkora megmozdulás az érintett falvakban. Ezúttal komolyan vették a polgárok a kiírást«.”

– emlékezett vissza Pál Péter.

Az új községekben az ügyintézés két – prefektusi rendelettel kinevezett – küldöttre hárult, az egyiknek polgármesteri hatásköre volt, a másiknak pedig alpolgármesteri. Keresztes Balázst Csíkszentlélek alpolgármesterévé, Fülöp Kingát Csíkszentimre alpolgármesterévé nevezték ki.

Szentimre például rohamosan kezdett fejlődni önálló egységként. Ma természetesnek vesszük a felújított útjainkat, arra azonban emlékeztetnünk kell legalább saját magunkat, hogy a kilencvenes években az érintett falvak infrastruktúrája olyan lerobbant állapotban volt, mintha az 1970-es években lettünk volna.

Mégis a legfontosabb az volt, hogy a helybélieknek ne kelljen húsz kilométert utazniuk azért, hogy az ő közigazgatásuk kiszolgálja őket. Jól emlékszem, hogy amíg Szentkirályhoz tartozott Mindszent, délutánonként fogadóórát tartottam otthon, mert a helybéliek hozzám hozták a különböző papírokat, amelyeket másnap a szentkirályi hivatalba szállítottam. Ez azonban egyik napról a másikra megváltozott.”

Zárásként Pál Péter fontosnak tartotta megjegyezni: „Ha visszatekintettünk húsz évet, akkor itt az alkalom, hogy előre is nézzünk. Azt látom, hogy a következő évek ismét a társulásokról szólnak, igaz más formában. Ma már metropoliszövezetekben érdemes gondolkodni, mert a következő húsz év remélhetőleg az ilyen típusú összefogások formájában hoz nagyobb fejlődést a térségnek.”